Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait
elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is
hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is
megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A
homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, –
szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek
véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat,
amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de
a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában
is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő
termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak
egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No,
neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két
oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír
bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel,
még Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a
Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a
kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta.
Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely
Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta
a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá
búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a
mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél
hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya.
Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon
hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen
magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle
fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok,
kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok,
akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros
bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi
bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete
bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon
kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és
énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. S a számtalan sok
ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert
véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő
asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával.
Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek
meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt
helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe
ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy
dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken
kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden
járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a
fehér köveken…
… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma
asszonyság, bár kit senki sem kérdett:
– Kérem, már ma egy siketnéma visszanyerte a hangját.
A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és
pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári
szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön,
szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak,
szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a
megilletődés, amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni,
szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak
többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek.
Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn
a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk.
Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat
kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh
csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak
az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre,
– utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó
bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a
szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt
volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken
is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna
ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy
adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej,
mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol
egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a
délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal
haladt át a marosi hídon Radnára.
No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes publikum. Ilyen
nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken,
az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor
derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt
át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát…
Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a
szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba.
Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik,
szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond
senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a
tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes
a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy
magos, ősz tanyai ember.
Az asztalhoz ül és kezel:
– Az Isten éltesse az urat.
– Isten éltesse, Hódi bácsi.
– Hát a nevemet is tudja?
– Hát.
– Hát akkor én majd kérök egy pohár bort a vendéglőstül.
– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van
Zákányig.
– Hát azt is tudja, hogy odavaló vagyok?
– Hát.
Hódi bácsi hallgat egy darabig, azután azt mondja:
– Maga tán orvos vagy mérnök?
– Nem én.
– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy
asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki
vagyok én. Az öreg Hódi.
– Nono.
Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz
s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől:
nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi?
Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei
megcsillantak, mondván:
– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse
mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit.
Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna.
– Majd öntünk.
– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a
harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot
vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam,
mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy
kelt. Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is,
meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de
hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök
ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom:
jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így,
de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll
se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, –
s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak
lassan. Csak lassan.
Elhallgatott. Szétnézett az ereszetek alatt, ahol mindenütt ebédeltek.
– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek,
hogy ilyen kopottan, porosan…
– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az
van legelül.
Az ősz, agg ember bólintgatott:
– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól
fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés.
Tenyerébe támasztotta a fejét s úgy folytatta:
– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más
cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk is
tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett,
– csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan…
Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan
lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból
visszaszólt:
– Tisztölöm az egész közönségöt…