Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a
pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan
egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is
könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé
nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy
milyen kocsi való ide.
Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére,
sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin;
mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka
félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka,
pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy
hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák
között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti
kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le,
mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy
miért várták, – nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell
hazaérni, az bizonyos.
Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy
éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a
dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly
könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját,
kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a
másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát:
– Ehol-e! Keresi a fináncot.
A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik,
nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban
szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának
hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén,
hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött,
játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó
kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában.
Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor
rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda
be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli
kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az
ágast látják; a lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és
a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik,
amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert
mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a
jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa
állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a
karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs
a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem
ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet
magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba
ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne
tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak
halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük
a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa.
Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában,
de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak
megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki
látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a
fináncot.
Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége
valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad,
azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban
egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké
sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai
leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már
amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a
magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a
sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem
szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más,
sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag,
azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte
világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember,
aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis
látható.
Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja,
hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még
némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar,
most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem
valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három
magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember
pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez a
koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó
mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra
járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem
tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta
akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a
néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a
furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta:
Két karikagyürü van az ujjamon,
Találok szeretőt falun, városon.
Találok én szeretőt,
Minden ujjamra kettőt,
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat.
Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei
edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A
mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy
a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér
egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika.
A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell
hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a
húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei
edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket
különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a
csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik
közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a
húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van,
nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne
essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel
huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye
hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn
szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne
rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe
csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána
óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint
belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri.
De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:
– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége
van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.
Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját
illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett
formája a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná
mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon
került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer
ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert
összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi,
ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul:
sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a
muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül
a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak,
fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de
képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel
nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a
bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi
kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik:
genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a
csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle
hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a
vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott
Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol
neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu
muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a
nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és
játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi
lakodalmakba muzsikásnak.
Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és
kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.
– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni
kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.
– Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.
Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát
ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is
adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.
– De hát… De hát, – szól meglepődve, – még oda sem adtam…
– Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?
– Hát hiszen, – vélte csendesen, – hát persze hogy persze.
De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku
szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy
hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a
jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a
lantot.
– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom,
még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a
csárdásnak, elronthatnák.
Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott,
barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a
muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla.
Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem
szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi
útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a
muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy
hazaérhessen.
Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a
derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára
végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat…
Még az ajtóból is visszaszólt:
– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy,
magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és
csendesen behúzta maga után az ajtót.