Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen
sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a
lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban
szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból,
hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a
kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga
pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai
ismerőssel, aki, hogy az útjába akad.
A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd
tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az
ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol
van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s
begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.
Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen
odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön
leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az
asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja,
hogy a szőnyegen áll.
– Nini, – mondja.
S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja
gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást
eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében
látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt
hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a
pokróckoptatást is.
Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A
kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a
mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött
papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két
ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás.
Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött
átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint,
bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg:
– A pecsét… behoztam.
– Be?
– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze
csak meg. Nem tudom, mire mén vele.
A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért
hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek
látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy
vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság
kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:
– Nézze no meg. Maga jobban érti.
S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami
természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja
előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja
meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s
nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész
tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel
húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel
illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János
igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak
mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha
sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.
– Nézze no, csak nézze, – biztatja Förgeteg. – Hogy mi lehet benne…
– Hát nem tudja kend, miért van citálva?
János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek
találná az egész dolgot:
– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.
– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.
– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert
alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van
annak mit önni.
Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserűen teszi hozzá:
– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az
őr?
Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a
vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt,
ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé
a nyakravaló csücskét.
– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt
nem látják.
Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet
lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják
a bírságot.
– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend.
János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve
kérdi:
– Én?
– Hát.
– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda
mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson
dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan
szólal meg:
– Mennyit mondott?
– Tizenkét forintot.
Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint
a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.
– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját
húzza végig az asztal szélén.
– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.
– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a
kapitányra.
– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni
rögtön?
Halbőr indulatosan kezd beszélni:
– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök
szoktak.
– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.
– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem…
Honnan? Miből?
S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi
viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a bíróra. Amaz azonban csak
nagy egykedvűséggel hagyja rá:
– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.
János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes
bizalommal teszi föl a kérdést:
– Igazán be kell hozni?
– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az még többe kerül.
A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helyben János:
– No, ez már igaz.
Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre,
lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s
odavetőleg mondja:
– Hát elmegyek, no.
Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra,
mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarcból_
valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen
mintha eszébe ötlene valami.
– Nini… kapitány úr…
– No?
János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint
aki valami nagy új dolgot fedezett föl:
– Hát a pecsétet nem adják vissza?
A kapitány únja már a dolgot és bosszúsan mordul rá:
– Nem. Az itt marad.
Halbőr lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:
– Ejnye, hejnye…
Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen
ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.
A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit
okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s
odalöki az asztalszélre:
– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek az magának?
– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik,
mondván…
Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg
hirtelen megáll és fölveti a fejét.
– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba
pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan
valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám…
– Akkor minek kéri kend?
– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van
restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak
lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba
mélyedt. Az ajtónál újra megfordul:
– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is
hozzak?
– Tizenkét forintot.
– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe
jó lesz-e?
– Jó, jó.
János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a
lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai
örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed
ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már
kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a
papirosok közé:
– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a
bürgét odaki mind.
Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány
birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban
csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az
állat.