Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely
ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes
hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud
egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék.
Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a
kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta
Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény
doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát.
Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan
hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan
erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut
sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó
foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett
világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A
méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve írásaimat olvassák, ilyen
kérdésekkel egyáltalán nem törődnek.
És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik
bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem,
ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a
teheneket vizet inni.
Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit,
kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd
délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja
megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt
rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a
kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni
nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már
olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s
ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya
kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti
s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik
a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem
szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy
kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot.
Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római
pápát látnám befordulni a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe
menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső,
gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon.
… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok.
Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de
megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért
azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem
iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a
házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi
világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy
bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést
az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem
állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet
ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt
volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről
pedig bolond ember, aki megmozdul.
A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu,
tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt
nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu
fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek a kotlósok, némely része szintén
fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az
ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből
bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így
összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem
megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi
sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha
nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután
tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve
néztem a fehér falakat.
Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom
teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami
börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre
van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is
egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab
két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami
néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy
tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan
el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami
más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes
pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok is már megint. _Humok_, – amint
errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót,
hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor _hum_. Már kész volnék is
humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot
fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a
Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert
vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött,
úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a
társadalmi rendben.
Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom.
Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a
kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a
Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem
venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én
magam?
Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől
tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek
a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután
csakugyan humok.
Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a
kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát,
továbbá a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok
sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony
kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát
bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát
mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az
előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet
használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom,
majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős…