Munkások

Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt,

mert ez néha úgy van, hogy ballábbal kelnek az emberek és ilyenkor

mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha

ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint,

azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, dacos némasággal halad föl

a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a

legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni.

Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és

a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más

napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a

járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót

látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára

szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien,

csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, s ha megszorul is, más munkát nem vállal;

tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt

csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz.

Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi

ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A

munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni.

Vagy föl vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a

megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy

vizitöltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a

pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák

földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beterítik földdel,

hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A

béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti

a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s

nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely

oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a

kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda

átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy

sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a

cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó,

a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a

libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal,

bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna

a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha

lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska huzná

őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó

nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a

pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át,

olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az

élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban

főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint

a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és

számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét

végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök

nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb

föld esett ki a számítása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy

csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma

földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s

annak a magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet

kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikusok gödörgazdája pedig

csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább

össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis

fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet

építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely

akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is

kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a

bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel,

hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve

van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a

csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy

keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg

kubikosokat, akik legelső sorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy

mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb

tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban

részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó

földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint odaér, látja, hogy be van

csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy

jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a

földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az

élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesúgnak a gödörgazdák.

Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok

elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak

az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor

nem oda messze vannak Galiciában, Romániában vagy Boszniában, ahova

vasuti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a

gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján

végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy

valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse,

a szalma, hombárokon áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen

annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések

lábától túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a

gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll

esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót,

nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi

vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s úgylátszik, mintha a fák

hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos

táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás

vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi

világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák

és vizibuvár vöcskök laknak.

Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek és nagy sokaságban

kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig

volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak

elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér

s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák

koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt

helyébe újból jön másik és szőke színe olykor haragos barna. A föld fölé

épített csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó

föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van

megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan

temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok,

közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet.

Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak,

erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét és mossa

a töltést; akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a

töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével

kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye

üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem

kérdezték, hogy kié.

Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság

is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de

az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi

munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva

több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a

szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra

készül, hogy néhány ölnyire elcsúszszon a helyéről. Nem ismeri az

éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s

munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki

tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a

dolognak; ha kérdik, csak morog s úgy áll fogai között a kurta pipa,

mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért

teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék

s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül,

de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a

talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És

sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény,

rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó,

amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a

töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már

nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a

szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos

alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek

rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga

tengerre és azt mondja:

– Víz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér

fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél,

valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen

olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő

vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a

hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek és a

parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a

gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy

elszakad a töltés!

– El – hagya rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a víz mög nem zsáll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka,

hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak

uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája

már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni, – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van

zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amíg csak át nem

szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az

éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr,

– magyarázza az ember és odasereglenek a többiek, – én abba vagyok

beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig

nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad

amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem, – szól a mérnök.

– Nono, – felel nyugodtan az ember, – mink mán jártunk úgy. Hát most azt

akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl

mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü így beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán úgy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt.

A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit.

Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára

jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan

forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi

elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó

szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már

mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyü erejével, hatalmas hangjával

is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a

bajt.

– Ebben igazuk van, – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni

nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen, – mondja mérgesen a mérnök, – van itt tizezer forint,

de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl

itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is

kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz?

Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de

már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest, – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer

különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos

kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek, – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz

van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy

itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a

töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát,

mi?

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk, – int az embereknek a gödörgazda és mennek a

bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a

karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés

háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a

vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő

ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magától, hanem apadna,

ha a tulsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll,

mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból.

Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne,

hogy ami késik, nem múlik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés és valami nagy

darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz és a hirtelen beálló

csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát

most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már

megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak

majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj,

csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi

össze a cókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen,

hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is

elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a

mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s

egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol

siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a

kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem

baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát.

– Nem először látok én ilyent, uram.

A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit

most már hiába vetettek, persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut

el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad.

Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő

állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad

hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák újból megindulnak.

Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu

laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat.

A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül

neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a

kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz és itt

szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet,

szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy

is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják

lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat

tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a

nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt

nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru

némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a

főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot

ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás

paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak

előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda

nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a

rácsos kaput és gyékénynyel borítva letámasztván, mögéje földdel

dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a

szakadást.

Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a

főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az, – felel a tiszt, – csak derékig ért a víz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit

keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha

pénzüket kiadják.

– Jól van, – mondja amaz és megindul azon vizesen, – talán csak tud itt

valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi

fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én, – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán úgy se löhet

számítani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd,

szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez

esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos, – mondja. – Szögényöknek történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban úgy van.