Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén.
Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy,
leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított
szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg
van vele elégedve. Azonban a fanyeregnek megvan az a rossz tulajdonsága
is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez
az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához és fölébredt.
Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a
faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába
szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék
annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja,
hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el
a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon.
Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé.
Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák
alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lustán
gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid,
csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár
erre. Rossz jel.
Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélyesen aludni.
Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen
fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossági
hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül.
A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal.
– János!
János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó
pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot
megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy
feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot:
– Förgeteg János, – hej!
János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de
úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg és így nem tartozik a
Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyban,
de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral
ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény alatt, a
csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges
tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a
kolerában.)
Förgeteg fölül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a
szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az
egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére.
Aztán odamegy az ablakhoz és kikiált:
– Mi kő?
– Gyékken ki! – mondja a pusztázó.
Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban, ahogy jön kifelé,
készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy
káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie.
Tudvalévőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle
kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből
kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak.
– Ken’ mátul kezdve közerő, Förgeteg János.
János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arcába.
– Mi vagyok én?
– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni
estig.
– Ingyen?
– Hát. De leginkább mingyá mönynyékken.
János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán
fölkapja a fejét:
– Hát möhetök?
– Hát gyékken…
Halbőr Förgeteg János még egypár háttal kijelenti, hogy „rögvest“ megy,
hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malicia Jánosban,
hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerül, a
szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora
éppen belefér.
Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és
leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást.
(Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat
pakolta bele.)
A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell,
hogy valaki körömvéggel letisztogatni bírja.
Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a
padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna
el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, keresi jó félóráig
kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá.
Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna,
hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a
tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a
pusztázóra, hogy ugyan únja-e már a dolgot.
Idő multán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti
el az eget. A pusztázó nézi és megszólal:
– Eső lösz.
János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A
föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb
halad és a szeme elé tartott tenyér mögül bele próbál nézni a napba.
– Löhet hó is, – feleli aztán.
János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a
cók-mók hiányzik. A cók-mók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül
valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni.
Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét,
mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a
pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva, ráakad az
ásóra.
Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér
Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos
istállóvizsgálat után megint megindul.
Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll.
– Hopp-hó, fékomteremtette…
– No!
– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát.
– Mi?
– A kaparó!
– Micsoda kaparó?
– Hát az ásókaparó!
No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr
kijelenti, hogy okvetetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy
ásókaparót faragjon.
A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a
nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká
késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a
fejével és kétszer mondja:
– Ügön, ügön.
A legény megszorítja lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe.
Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután
visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül és János folytatja
az alvást.
Idő multán fölcihelődik, megindul és éppen a háromórai harangszót veri
ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg
János.