Kinek kezébe játékul adatott a népek élete, boldogsága és szabadsága,
hogy legyen mivel mulatnod lelkedet, mely meztelen marad, mint a többi,
mikor azt a haldokló ajk az őszi ködbe kileheli.
Aranyat eszel-e, vért iszol-e rá, hogy országokat rabolsz ki, népeket
gyilkolsz le, ember!?
Nem ura vagy te a halálnak: rabszolgája vagy neki. Csak oly rabszolgája,
minő a dögvész, a földrengés, az éhhalál és a viharok, mik szétküldetnek
a világot pusztítani, s ha megtevék munkájokat, elenyésznek.
Menyezetes trón, aranykerekű harczszekerek, nyerítő paripák, biborszín
lobogók, vérrel és aranynyal pompázó bérgyilkos csorda, körül leégett
városok, eltiport mezők, vérrel hömpölygő folyam, lánczra fűzött rabnők
és gyermekek fájdaloméneke, fogadott dicsérők magasztalásai, éhsanyarta
arczoktól bámult orgiák, szolgaság aranyba, vagy rongyokba takarva. Ime
ez Sanherib királynak tábora. Dicsőség Sanherib királynak! – ordítja
százezer ajk. – Dicsőség a királyok királyának e kerek földön! – És a
vezér fenn ül az aranymenyezetes királyi széken.
Ki mondja meg, hol volt e királyi szék valaha felállítva? Mi maradt meg
belőle egyéb, mint az átkos emlékezet?
* * *
Sanherib áthozva seregeit az egyiptusi határra, miután a Typhonnal
kétszer találkozott, Memphisnek fordulva, egy alkonyatkor azon téren
ütött éji tábort, melyről egyfelől a Memnon szobrai, másfelől a Sphinx
meglátható.
Mielőtt a nap leáldozott volna, szekerébe ülve, a csoda elé vitette
magát és seregét körülállítva, kevély-elbizottan megszólítá azt, hogy
mondjon neki szerencsejóslatot jövő harczaihoz.
– Hízelgő szót mondj meghódítódnak, ellenhoni bálvány! vagy a porba
hajtod meg arczodat előtte. Reszkessen kőajkad, midőn Sanherib nevét
kimondod!
– Sanherib! kiálta a csoda erős csengő hangon, egyedül térsz vissza, a
honnét eljöttél…
… Mint ki a zajos álomból mély csendre ébred fel, félelmes hallgatás
futá át e szóra az egész tábort. A király legbátrabb bajnokait sápadozni
látta.
Megdobbant a pánczél alatt szive. Félelmet soha sem ismert; megszoká
önmaga lenni a világnak legnagyobb félelme; de jól sejté, hogy egy
baljóslat leverő hite képes lehet a kivívott győzelmi trophæust a
diadalmaskodó kezéből kivenni.
– Köszönöm jóslatod, szóla gúnyos magassággal a király, most én fogok
neked jövendőt mondani… Pusztulni fogsz a föld színéről, ledőlsz,
arczoddal a port csókolod meg, egyik kövét silány alkotmányodnak
keleten, másikat nyugaton fogják megtalálni, és senki sem fogja tudni,
hogy hol és mi voltál. Mit én megjövendölék, azt én beteljesítem,
Ahrimanra esküszöm, a sötét Ahrimanra, s akkor légy rajta, hogy a tied
is teljesüljön, s addig is vedd jutalmadul e játékszert. – S ezüst tollú
nyílat vetett tegzére, melynek tollára neve volt bevésve, s azt a Sphinx
nyitott szemén át belőtte. Az íj pattant, a nyíl süvöltött; de utána
éles fájdalmas sikoltás kiálta fel a Sphinx ajkairól, ijesztő sikoj,
nehéz, siket nyögésben végződő. Rá lehetett ismerni, hogy ez halálnyögés
vala.
S még nem enyészett el a nyögés, midőn azt a legiszonyúbb kínordítás
váltotta föl, minő a fiafosztott oroszlán ordítása lehet, hangja a
határtalan kétségbeesésnek, az átoknak, az égő fájdalomnak, mely a
Sphinx ajkain át rémségesen elváltozva, mint ismeretlen pokolcsoda
bőgése üvölte fel, átokkal és férfisírás keserű hangjaival keverve.
– Halálnak átka rád, s minden népeidre, vérivó szörnyeteg! Pusztulás
lepje meg országodat és koronád törjék darabokra! Kigyók jelenjenek meg
trónod előtt, vakmerő fejöket arczodnak emelve; a holtak lelkei járjanak
fényes nappal városod utczáiban, önvéred igyék véredből s átkozzon meg
tőle, s áldás legyen a füvön, mely a te palotád szétszórt kövein fog
teremni!…
S újra hangzék halálos ordítása a kőszörnyetegnek, mely végig üvölte a
megrémült hadon, mint az itéletnapi harsonának hangja, mely
halálitéletet mond az élőknek, feltámadást a holtak hamvainak. Később
fájdalmas, szenveteg hörgéssé gyengült e hang, majd végkép elhallgatott.
Valami járványfélelem fogta el mindenki szivét ez átokjóslat után.
Nyugaton a nap haldokolni készült; oly halvány volt világa, mit ez
arczokra vetett, vagy tán ez arczok voltak halaványak?
Maga a király is reszketve kapott koronájához, reszketve burkolá magát
bíborpalástjába; de sem a korona, sem a bíbor nem bírt fényt vetni
elsápadt arczára. Csupán a Sphinx homloka ragyogott haragos alkonyati
pírban…
– Mielőtt a hajnal sugarát látnátok, szólt népéhez a király, e bálványt
széttörve szórjátok a porba!