Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem
szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem
szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem
szerint, hogy a szivem majd kiugrott örömében.
– Eszterka!! – sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.
– Csitt. Lassabban! – kiálték, – nincs ideben az Esztike.
– Hát mi czuppant az elébb olyan nagyot?
– Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.
– Úgy, az orvosságos…
– Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is
kap.
Hanem ez így mégsem jól lesz, – gondolám, – az ember nem beszélhet
miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.
Oda ültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.
– Tudva van az anatomiából, hogy az embernek arra való a füle és az
orra, hogy mintegy padlás-ablakok, szüntelen friss levegőt
szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek
gyuladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő
szél légvonatot támaszt, s a gyuladást éleszti, e végre orvostudor
Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt
be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most
tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva
érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?
Akárki is elébb liquidálta volna e czélra a fülét, mint az orrát, s így
lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak
megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve
emberül.
Igy folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek.
Debora asszony szépen megvolt a cura alatt; életében ekkor volt először
másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon.
Esztike szivem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom
dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és e mellett önfeledtek
voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!
Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!
Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett
az eső, a patiens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel
semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.
Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha
beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ
stuckaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szivem
bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát
egymástól nem valami nagyon messze!
Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.
– Jaj, talán tolvaj… – rebegé Esztike, s reszketve símult a keblemre.
Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? én is
fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne
féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam
bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, a ki három zsiványnyal még
akármikor megbirkózik!
Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kis leánykát, de rá is ragadt, s
ő a gyertyát, én egy falra akasztott kohátlan pisztolyt véve kézbe,
mentünk az ajtónak.
Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben
maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt
nyitva.
– Szent Borbála, segíts! – mondám magamban, – ez megesz. «Ki vagy
ember?» – ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, a mekkora hangon csak
tudtam.
– De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocséta-kerülő
herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát!
veszedelem boronálta!
– Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! – ordíték, mint a kinek taplót
dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy percz alatt
túltettem rajta magamat.
De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a
kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.
Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen
gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.
E közben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az
utczaajtót.
– Kolbásznak aprít, ha megkap, – gondolám s végerőködéssel egyet vetve
magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem
a földre.
Ez épen azon perczben történt, midőn urambátyám kilépett az ajtón.
– Szaladj! – mondám magamban, s a mint Isten tudnom engedé, lábam közé
kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!
– Megállj, semmire sem való! – ordítá a persecutor, – mert agyonütlek.
Kettőt ugrottam egy helyett.
– Megállj! – ordítá, – mert eltöröm a lábadat.
De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a
láb-eltörésért csak meg nem állok.
Igy futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem capitulált,
hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk
(az öreg úr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a
rézcsákány szagát magamhoz.
Már az én kedves urambátyám épen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a
hátamon a jó somfanyelű csákánynyal, midőn épen, a mint nekem czélzott –
köd előttem, köd utánam, – egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.
Nem ért azonban rá a jó úr e fölött elbámulni, mert rögtön maga is,
mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenczeket vetni
és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik
részében legyen a másvilág pinczéjének?
Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna
rakni.
– Jaj! uram s én Istenem, – sóhajta a jó úr, – elkárhoztam! meghaltam és
elkárhoztam! jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes,
hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és ime elvitt. És épen
gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura légy irgalommal
irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem
ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem
a papbért, a mivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez,
csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.
A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott
egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy
legalább is a purgatorium előcsarnokában kugsol.
Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, és pedig nagyon is jól
hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon
farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és
két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.
Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.
Tőle e szerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg
eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni! mikben a szomszéd
nádas nem szűkölködik.
Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem
félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e
syllogismus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó
zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala e veremben nagy
sokasága a szunyogoknak, rágyujtottam és füstöltem magam körül
jobbra-balra.
– De szabadíts meg a gonosztól! ordítá felszökve urambátyám, midőn a
sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája
gyujtják a szalmát.
Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s
urambátyámat környékezé a kétségbeesés.
Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy
szintúgy sziporkázott.
Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a
sarkantyús-lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem
volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak
kénytelen voltam őt megszólítani.
– Ne nyughatatlankodjék már urambátyám, – mondám neki, – hiszen bizony
az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.
– Öcsém! – kiáltá örömrivalló hangon. – Öcsém Peti, hát élsz? hát te is
itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a
ketten?
– Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mámost csak azon
örüljünk, hogy épkézláb leértünk.
– De hát hol vagy?
– Farkasveremben.
– Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!
– Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.
– Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt
gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye
harminczhárom mázsa ördögmáj! kilencz akó sárkányköröm-teringette! hogy
jutunk ki innét? Forgós szélvész-ránczigálta dolga! Hogy a scorpió vágja
le a bolond philosophiáját, a ki ide vermet ásott! Hogy a lidércz
szántson rajta, a ki kigondolta is, vitte volna el a gólya az
óperencziákra!… korpaczibere-adta!
Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva, így szólt:
– Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy
kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.
– Tessék.
Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán Isten igazában a haragos
menyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a
nyilást.
– De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit, – csillapítám, – éjszaka az
idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán
különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép
csendesen, majd én mesélek.
Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.
– De hát mit csináljak itt reggelig? a szunyogok esznek meg; akkorákat
haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.
– Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá és fumigálja a világot és a
szunyogokat.
– Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek, – szólt s
készült kiütni. – Hát ez micsoda itt? – kérdezé, valami fehér tömeget
húzva ki lábai alól.
Hát ez épen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a
farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.
– Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk, – dörmögé s fölhajítá az
állatot.
Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s
üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.
– Ejnye lánczadta! – kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé
esett.
– Kárpáti rengeteg erdő! – ekként káromkodék újra, s újra felhajítá,
megint visszajött és megint oldalba ütötte ő kegyelmét.
– Már öcsém, te dobd ki, – szólt nekijuhászodva, – mert nekem ellenem
esküdött ma minden élő és nem élő állat.
S én szerencsésen kihajítottam azt.
Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.
– Hanem hát, öcsém, – kezdé egyszer e közben urambátyám, kis újjával
letömködve a pipa tüzét, – mi dolgod neked az én házamnál, hallod?
– Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes
vagyok Esztikébe.
– De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először
szólanod.
– Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.
– De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a
leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá.
Szeretheted, ha kilencz mérföldnyire vagy is tőle.
– De urambátyám, nem úgy verik a czigányt: nem akarom én annyiról
szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már;
hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása,
ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem
kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, még ha
Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.
– Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem
akarsz lenni egyszerre? Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod
a tejbe.
– Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, a mibe valamit aprítsak;
hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd
megsegít.
– De fiam, – szólt az öreg úr, pipáját tenyerében tartva, – nem
készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi,
másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle
fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.
– No de a mi nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a
biblia mondja; majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s
lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.
– Candidatus koplaló; – fejezé be urambátyám, – jobb lett volna öcsém,
ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafurt
ficzkó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott
volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta,
átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhez-menést. De megállj, egyet
mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restórátió, mihelyt
leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne
busulj, megnyomunk esküdtnek.
– S akkor Esztike az enyim lesz?
– Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.
– Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét
nekem adják.
– No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem
bánom; hanem restórátió előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk
be nem ütöd az orrodat, különben lánczonforgó-kereplő! semmi sem lesz a
dologból.
Mit tehettem? Magam jóvoltáért megigértem, hogy hallgatok és nem megyek
Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öreg úrral,
összecsókolóztunk, s «adj fiam tüzet», mondá az öreg, pipája ki levén
szunnyadva. Különös grátia, mert különben mindig maga szokott kiütni.
Igy töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem
urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s
horsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyilásával egy-egy fagótot
fujt volna. A közben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta.
Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyöltem neki, akkor elhallgatott;
hanem akkor meg a magam fütyölése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam,
ő kezdte rá.
Igy virradtunk meg szép pipaszóval.
Az alatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és
padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy
mégsem találtak.
Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a
szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és
kurjongatáshoz.
Végre ránk akadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket
messziről a nyomunkra.
Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a
siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is igérte, hogy
kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.
S jó hogy hazamentünk, különben már épen currentáltatni akartak
mindkettőnket.
*
Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét,
kisírt szemekkel és halványan, majd a szivem repedt meg olyankor érte;
de megigértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.
Ekkor ment végbe a tisztújítás. – Szép volt, mondhatom, igen szép,
csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény
megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakonfogott s
újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy
zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek.
Tisztujítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében.
Az egész falubeli asszonynénémség és urambátyámság hivatalos volt rá,
többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem
voltam).
Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert –
fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.
A lugosban volt felterítve negyvennyolcz személyre, s mire odaértem, már
folyt a dáridó.
Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kinálgatva
mindenkit, nyájas piros arczczal (tűz mellől jött, attól volt piros), s
szeliden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül;
azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt
szegényke.
A mint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyumat összeütve, mire a
lelkem megdöbbent, s úgy fülönöntött egy bizonyos urambátyámat a kezében
volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.
– Hozott Isten, öcsém! – kiálta Gergely bátya, – hát ilyen későn kell
jőni? – no – nem hiába vőlegény vagy.
Esztike szivem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett; valami
esett a szemébe, mondá, s könyezett.
– Bizony csak növekedik ez a fiatalság, – szóla közbe egy tetemes
assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, – ide s tova
Esztike húgom is eladó leány lesz.
– Semmi ide s tova, – szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy ketté
vágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porczogó lett volna, –
menyasszony az is.
Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a
világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. – Nem jött az áldott azon
gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár
válhatik belőlünk.
– Eszterka! hozd ki a czukortartót! – rivalla utána Debora asszony, ki
is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy
ezuttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból.
Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.
No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve,
bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is
agyoncsaptam.
Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.
– Öcsém, – szólt, oda intve magához Gergely bácsi, – eredj csak utána, –
sugá, – vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.
Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, – a
konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szivemhez szorítva
mondám: Esztikém galambom, egy szóra.
– Bocsásson, – mondá fájdalmasan, halavány arczczal, – igen rosszul
vagyok.
– Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?
– Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.
– Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy
senki sincsen nálánál közelebb.
Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arczába futott, s azt
rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily
sebesen dobogott a szive! oh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult
a szive! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz
szorítám: «Hanem az egész még titok», sugám neki, s azzal elválva tőle,
siettem a kertbe vissza.
Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifurta az oldalát a titok, s
elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szive
örömére, a milyen boszuságára Debora asszonynak, s mire ujólag közéjök
léptem, oly harsány gratulatióval fogadtak, hogy szinte magam is
elijedtem.
– Hanem ’szen én is fogadok ám akármibe, – mondá Gergely bácsi, – hogy
az a leány akármit egyebet kihoz, csak a czukortartót nem, a miért
beküldték.
Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát
ügyetlenül titkoló arczczal, de a czukortartó nélkül jött vissza.
Minden szem reá nézett.
Piros lett a lányka, mint az esthajnal.
– Hát hol a czukortartó? – rivalla rá félboszusan Debora.
Erre még pirosabb, még zavarodottabb lett, s végre, midőn látta, hogy
mindenki mosolyogni kezd rajta, oda futott apjához és égő arczát annak
keblére rejté. A jó öreg úr kaczagva csókolta össze-vissza a kis
menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arczát.
– Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, – mondám
(nekem is tüske volt a talpam alatt).
– De bizony, menjetek érte mind a ketten, mondá Gergely bácsi, kezembe
adva Esztike kezét.
– De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, – tevé
megjegyzését – és nem alaptalanul – a két széken ülő úr.
Mi pedig bementünk a házba.
… Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly
vakmerő, e boldogság leirására szavakat keresni?… hallgatok s ujra érzem
azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet –
azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentul mind, mind az enyimek
voltak, s miknek birása gazdagabbá tett, mint ha egy országot adtak
volna… Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!
Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi
kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentettük magunkat, hogy nem volt
benne vágott czukor.
Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan,
hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelenczében czukor, de mikor
kihoztuk, sem volt ám benne.
*
– Mához két hónapra szivesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a
menyegzőre! – Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.
*
Azonban szegény ember akaratját boldog Isten birja!
Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni,
még pedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. –
Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az
orvosságnak a keserű kinját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama
boldog föltámadást.
Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével – ruhában; szívben maig is csak oly
kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.
(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő
qualitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs
előreléptetés.)
Esztendő után következett el azon boldog percz, melyben megnyílt
menyországomat keblemhez szorítva, mondhatám neki: «édes, édes
Esztikém!»
És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először
és maga jószántából forrón megcsókolt.
… Még maig is emlékszem mindezekre.
Pedig bizony már régen volt.
Az a gyönyörű sylphidi termet, melyet egykor araszszal átértem, elhizott
azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy
szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.
*
Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része
nem mozog már, a nyelvét kivéve. – Az még ép és egészséges. Előre
prænumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten!
De én nem kivánom.