Bizony csak gyönyörű kis teremtés volt… Beh sokszor nem aludtam miatta!
de még többször álmodtam felőle. Azokról a picziny kis kezekről, s
azokról a nagy karika szemekről, miknek egyetlen-egy tekintetét nem
adtam volna a chinai császár legszebb sipkájáért… nem rösteltem
naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a
szentemet, a mint az udvarra kijött vagy a virágait megöntözni, vagy
galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden
mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása és minden, de minden
csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy dél
előtt van-e az idő, vagy dél után?
Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül
nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok
rendbeli édességekről álmadozott.
Oda adtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, a ki okos
tanácscsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács
nem gomba, hogy ott is teremjen, a hol nem vetették.
Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte,
hogy az én szomszéd urambátyám kurucz ember, a ki bizonyos dolgokban nem
érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilencz
lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: «a ki el
akarja venni, kérje meg; a ki el nem akarja venni, ne bolondítsa!»
Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon
boszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket
kifizetni: «ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?» Prosit! – –
Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a
háztartást reá bízza az ember. – Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek
egyikének.
De még azt csak elszivelte volna nála az ember, hogy leányát úgy
féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a
paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, mikor az
öreg úr napestig vadászni járt; – csak az a fatalis – oh! nem tudok
nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne
lett volna a háznál! ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott,
mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatal ember, a ki
Esztikéhez mertél ellátogatni! lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában
is szájában lehetett az íze.
Némelyek azt mondták, hogy testvére az öreg úrnak; mások azt vitatták,
hogy felesége; – tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bizvást
lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos,
hogy még akkor matriculának eszméje sem volt a világon, a mikor ez
született; – uram bocsá’, még Mátyás királyra is vissza tudott
emlékezni!
Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport
szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának
ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy
könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy
hirtelen tévelygésemet.
A mint egyszer megsejtve, hogy az öreg úr hátat fordított a háznak,
szivemnek mondhatlan fájdalmában oda sompolyogtam a ház háta mögé, a
honnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy
áhitattal álltam meg ott, amúgy diák tempóra szomjasan tekintgetve be az
elzárt paradicsom ablakán, – egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel
s czérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam
szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az
ablakot! lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem
szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy oda szaladjak?
E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak
felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét – Debora asszony; azt
gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.
– Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he?
Mit bámul, mint a borju az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt,
vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s
ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki
a mezőre, keresse meg azt a füvet, a mitől az ilyen sihedereknek kinő a
bölcseségfoguk! – – stb.
Ezzel becsapta az ablakot.
… Hej, de elkotródtam én is onnét, akár ha lelugoztak volna. Mintha nem
is én lettem volna az, a ki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre,
fejemet leütöttem s haza menvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este
lett, mire felsejtettem belőle.
Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak
gondolatja sem szemeimre; hogy is ne! mikor az egész délutánt
végighúztam mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam
magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét
mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem
gyönyörűséges arczát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy
ismét a vén Deborát látom magam előtt! Éjféltájban a környék valamennyi
macskája oda jött synagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki
vastagon, fujták, trillázták és czifrázták, hogy az embernek még a lelke
is bukfenczet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban
s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz
ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be: kilopózkodtam szépen,
fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a
tisztelkedőknek, s mikor épen a «fis-dur» kardalt énekelték, közibük
hajítám, s képzelhetni, hogy volt szinpadi hatás!
E percz óta megkimélték magukat az efféle tisztelkedésektől.
Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsudtam, várt reám a fekete leves.
Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve
nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.
– No fiú, szólt, most már bujdossál ám a világból;… agyon dobtad az
éjjel a Debora asszony czirmos macskáját.
– Phü, teringette, e bizony baj! – kiálték felugorva; – nincs benne
semmi élet?
– Bizony kimult ez ab intestato, – szólt atyám előmutatva a nagy kövér
vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rám vicsorgatá.
Véghetetlenül vakartam a fejemet. – Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én
dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy
megátkoz, hogy soha sem kapok feleséget… Ejnye, ejnye, csak én soha
macskával ne jöttem volna össze ez életben!
– Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandurt, – mondám s egy
víg ötlet ment a fejemen keresztül, – megpróbálom kiengesztelni azt a jó
Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.
Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőr-süveget s vállvonítva
letevé egy székre a corpus delictit s ott hagyott.
Én pedig vevém az élni megszüntet s szépen belefektettem a kezkenőmbe s
annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a
szomszédba.
A mint a kapu eleibe értem, épen akkor disputáltak urambátyám agarai egy
házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő
lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott,
hogy csupa mulatság volt.
És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passust, s urambátyám
kutyáját megütni főben járó dolog. Igy észrevétlenül jutottam a
konyhába, körülnéztem a kezkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska
farka, azzal oda utasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s
alázattal bekoczogattam.
– Ki az? – hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).
Benyitottam.
Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony s orrát felém fordítva
sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja)
hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésüre
szedve. Ráncz volt az arczán, a mennyi csak ráfért, s maga az arcz
nagyon czipószínű volt.
A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép
kilátása volt szegénynek az ablakból. Épen egy boglya bükköny volt elibe
rakva. A mint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem
el magammal, de igen lesütötte szemeit s nem nézett rám.
– No – mit hozott? – Ekkép kivána jó reggelt Debora asszony.
Én oda iramodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései
daczára elhajhászhatám, azt erősen oda koczintottam a fogaimhoz. Brrh!
Azóta nem ehetem a kocsonyát.
– Soha se bántsa.
– Oh édes, kedves drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? –
Ugy-e, hogy megnőttem? én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, a
ki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?
– Úgy? A ki annyiszor beverte pilinczkkel az ablakomat? no ugyan nagy
lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.
– Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott.
Hisz olyan, mint egy husz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért
a hazudságomért bizonyosan kikergetnek a menyországból.)
– Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg
tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm.
Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan
szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz
emlékezhetik rá édes atyja, majd csak kérdezze meg tőle.
(Tyüj! mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem
született, a ki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)
– Hanem bizony egynehány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből
(uram bocsá’, ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így
van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem
hát mi jóért jött öcsém uram, hadd hallom?
Én e közben közelebb-közelebb kezdtem húzodni Esztikéhez, mit észrevevén
ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde
parancsolni.
– Eszterka! eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?
Esztike fölkelt és ment.
(Törjék ki valamennyi fogad! mormogám magamban; – ártatlanabbul nem
átkozhattam meg.)
– Hát mi baj, öcsém uram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem
érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.
– Hát – – kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az
ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne
történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.
– Azért maradjon az ember odahaza, – odahaza csak nem történik az
emberen semmi baj.
– Nem az emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam,
méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak
macskáik, minekünk is.
– Csakhogy a mieink szebbek.
– Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a
mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.
– Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az
oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza
is mit enni.
– No, csak amúgy látogatásképen.
E perczben nyilt az ajtó s Esztike bejött.
– Eredj csak, Eszterka, – sürgeté a sárkány, – nézd meg, esznek-e a kis
pávák?
(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! gondolám, de nem mondtam
el.)
– Hát gondolja, kedves asszonynéném, a mult éjjel ezen ártatlan
állatocskák, a mint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy
szinte gyönyörüség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen
ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyon hajított.
– Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! jól tette, becsületes ember
volt.
– De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, –
mondám, kibontva a kezkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi
maradványait, azt eléje tartottam…
… Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet,
melyet e perczben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el.
Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé?
– Az én macskám! – rikácsolá s kiragadta azt kezeimből, – az én macskám!
– ordítá, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és
ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna.
Aztán ölébe szorítá, s gyermekesen dönczölte és csókolgatta azt.
«Cziczuskám, cziczuskám!» szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta – «nézz
reám, cziczuskám, ébredj fel egy kicsinyt», végre lehelyezé azt az
asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: «oda
vagyok, oda vagyoo–oók!» és zokogott megkérlelhetlenképen.
Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.
Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzá simultam (t.
i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörüséges kis forró
kacsóját, oda hajlottam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:
– Úgy-e, kedves Esztikém, maga nem haragszik én reám?
– Miért haragudnám? – felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s
kezét húzta kifelé az enyimből.
Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem
oly könnyen jőnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.
Hanem az a vércseszemű tátos – azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig
gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már ujra
rárivalt:
– Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?
S ismét egyedül maradtam.
Debora asszony pedig újra leborult és sírt.
Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy
ugyan szép idő van odakint! meg hogy a kukoricza már a selymét hányja;
mind hiába! oda sem hallgatott.
Végre felpattant:
– Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, a ki ez ártatlan
állatot meggyilkoltad, – kitudom, – szóla, – hogy ki voltál, s
megboszulom még az unokáid unokáin is.
(Boldog Isten! ez még három nemzedéket túl akar élni!)
– A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene,
repositionalis pert, infamisationalis pert. Boszut állok érted,
ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő
nemzedéknek.
– Helyesen, kedves asszonynéném, – biztatám őt, – helyesen. – Megérdemli
a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú
tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, igérem.
– Igéri? – kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol, –
drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében;
az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki,
az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani
fogom.
(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után,
nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)
S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy a mennyire tőlem kitelik,
utána leszek a criminalis inquisitiónak.
Ekkor következett a kimult érdemeinek előszámlálása.
Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az
asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily
szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából; s aztán oly tiszta állat
volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem
fogott stb. stb.
Miután ekkép elbucsúztatta magát kedvenczétől Debora asszony, nagy
szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda
kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte
felől minél előbb hírt hozzak.
– – – Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.
Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem
fölötte, s tüzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borju menten
lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony
kegyébe.
Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat
várni. Ott találkoztam a szivem bálványával a kapuban.
– Kire vár itt? – kérdezém tőle.
– Édes atyámra, felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.
– Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától
szenvedni!
Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könynyel, noha
nem akarta.
Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sirnak. A kéknek
nem illik a sirás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.
– Hej! – mondám, nagyot sóhajtva, – beh máskép tudnék én bánni
kegyeddel! – De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.
Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden
szavamra tudott volna felelni.
– Engem sem szeret senki a világon, – folytatám, – olyan vagyok, mint az
árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar meg fésül. Keserűség,
árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!
Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen
illendően viseltem magamat, ott maradt. Igen hideg szél kezde fúni, s az
ő nyakán csak vékony kis selyem kendő volt tűzve.
– Miért nem tesz melegebb kendőt? – feddém, – majd meghűti magát és
meghal.
– Nem nagy kár lesz értem, – szólt szegényke szomorúan, – úgysem törődik
én velem senki; legalább jól járok: senki sem bánt.
– Oh ne mondja azt, az Isten áldja meg, ha nem akarja szivemet
megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom).
Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal:
akkor – akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.
Ezt mondva, lódultam haza s mire haza értem, azon vettem észre magamat,
hogy sirok, mint a gyermek. – – – Csak furcsa állatja is az embernek az
a szív!… Hej, ha az embernek szive nem volna!
Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy
Debora asszony nem fogja azokat reám uszítani.
Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a
nyulháboruba, – azonnal vándoroltam a szomszédba, első egy párszor azon
neszszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, – látta ez is,
meg amaz is, s akkor leirtam sipkától bagariáig egy soha nem látott
személyt, a kinek kilétén aztán törhette a fejét, a ki akarta.
Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni
halottját, urambátyámat keresni mentem által.
– Nincs itthon, épen ebben a pillanatban ment el.
– Ejnye beh sajnálom; s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban kitaláltam
szalasztani a számon, hogy: ki hallotta, mi történt a faluban?
Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora
asszony annál kiváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott.
– Én aztán a mi pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind
szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye,
biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyvnélkül, hogy majd eldült
bele.
Hanem ez sikeres volt; – addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem
fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sohajtásait
elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük
is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket
folytattunk.
Másnap megint átmentem urambátyámat keresni s ismét nem találtam honn.
Természetesen, minthogy épen rálestem, mikor elment hazulról.
– Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy épen olyankor jő, mikor
nincsen idehaza.
Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség
miatt!
Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a
világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.
Úgy is lett.
Egy időre már tisztességesen oda kaptam a házhoz, elannyira, hogy
Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó
tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.
Biz ezek német könyvek voltak, szegények! – de én nem tehettem róla; ha
magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz,
bizony kirudaltak volna. – Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi
szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek
kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán
a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak
neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly
pœnitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a
hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könybe lábadt tőle.
Kiváltképen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt
sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni
Wielandból úgy, mint Kotzebueból.
Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam
Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő
látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, – tiszteletes bácsi
pedig, mikor haza vittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy
ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?
Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset
által, hogy midőn én egyszer épen látogatásom végezém (éreztem
tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni) s kifelé
ballagtam, a mint az ajtót épen nyitnám s húznám magam felé: valaki épen
akkor az ajtót szintén nyitá kivülről s tolta én felém.
No szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és
kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem
ijedtem volna úgy meg, mint most… Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely
urambátyám állt előttem testestül lelkestül és rézcsákányostul. Merre
fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem
futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene
lennem. – Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam
nem.
– Hát öcsém, – kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, –
lánczos lobogós, forgós, suhogós és ropogós! hol jársz itten?
(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is
mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? –
Még agyonlő. – Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a
pujkáinkat kerestem? – Mit tudjak hazudni?)
– Nem én, kedves urambátyám, felelém, nem járok én itten… Csak azt
jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?
– De öcsém, – szólt urambátyám, elmozdítva karomnál fogva az ajtótól, –
hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem
nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a
hatszázezermilliomáldotta szedtevette tánczoltatta! – Mert ha még
egyszer – három kila menydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat,
fogadom a 99 apostolra, s valamennyi Pontius Pilátus volt a világon,
hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból,
ropogós rángattát!!!…
– Köszönöm ássan, – mondám, örvendve, hogy ily könnyen megszabadulok.
Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza,
belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó kikanyargatott allegorikus
phrásisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott
láttam magamat, a hol voltam a macskahalál előtt.
Már tartottam tőle, hogy ide s tova a kutyákon lesz a sor.
Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására,
akkor is csak a kerítésünkön át, a midőn mindannyiszor azon
veszedelemnek tevém ki magamat, hogy ha az öreg úr meglát, belém lő.
Egyszer Esztike is észrevett, – nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta
pantomimikával, hogy fél, mikép meglátja valaki, – én szintén
szemkifejezéssel felmutattam nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra,
mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy conversáltunk egymással,
hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból
játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve
és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva. a magas égre.
… Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutaznék, mit
onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen
ütötték, verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öreg urat a határon
belől érezték volna.
Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, tele szedtem a kalapomat
szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.
A legutóbbi expeditióm alkalmával igen ránczba szedhette az öreg úr az
illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó
agárig, kitelhetőképen görbén néze reám.
A mint belépek a szobaajtón, – még csak az egyik lábam tettem belől, –
oda ugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és
lábam még kívül maradt, s leirhatatlan vendégszerető nyájassággal
rivalla rám:
– Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.
– De bizony csak egy kis szarvasgombával kivántam kedveskedni kedves
asszonynéninek, – szabódám, – tudtam, hogy igen szereti.
– Vagy úgy! – szólt, kibocsátva a kalodából, – szarvasgombát hozott? már
az más, úgy jőjjön be, hozza be, hozza be.
Bementem, bevittem.
– Ejnye beh derék fiu maga; hát hogy aludt, mit álmodott? tessék leülni.
Ejnye, ejnye. – Hát jár-e még iskolába?
– Nem biz én; már végeztem.
– Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?
– Szemorvos vagyok, felelém.
– Már mint borbély, – – értelmezé a néne.
– Az ám, mondám.
Esztike oda simult hozzám.
– Most úgy-e bizony tréfált, Péter bácsi? – sugá halkkal.
– Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.
– De hát minek?
– Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a
kerítésen átnyujtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.
– Ejnye no, – vága közbe Debora, – hogy szemorvos, no, – ej, ej.
– Azonban megyek is, – mondám, kalapomat vevém.
– Maradjon még egy kicsinyt, – biztatott a jószívű lélek, mi alatt
hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.
Estére megkaptam a szemüveget. – A nagyító-üvegeket gyöngyen kiszedtem
belőle, s szép síma ablaküvegből vágtam épen akkora karikákat tűzkővel,
azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve, újra
helyére escamotiroztuk a pápaszemet.
Én pedig ujólag egy kosárka spanyol megygyel iparkodtam a beléphetési
engedélyt kihízelegni.
– Köszönjük, köszönjük, – szólt a néne, többes számban beszélve, pedig
senkinek sem adott belőle, – bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.
– Oh, szót sem érdemel.
– Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az
ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska, – okoskodék s vevé
pápaszemét s feltette orrára s nézett rajta…
De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a síma
üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint a nélkül. – Tartotta
messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmi sem használt, – elővette
a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, – törülgette hol a
maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan – a dolog nem változott.
– Nem látok, – – – így szóla végre elrémülten.
– Hogy-hogy?
– Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?
Néztem rajta.
– Thüh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember
porusait, mint egy ürgelyuk.
– Jaj nekem, úgy én oda vagyok! nem látok rajta.
– Asszonynéném! – szólék aggodalmas arczczal, a világosság felé fordítva
képes felét, s erősen szemeibe nézve, – mi leli a maga szemeit? – Szent
Gergely apostol! Hisz maga szürke hályogot kap. Miért nem gondol
magával?
– Szürke hályogot! – sikolta s szemeihez kapott – oda vagyok, oda
vagyok! – Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek
megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, – segítsen rajtam, ha
még lehet.
– Hm, – szólék fontos műértő képpel s valóban orvosi
szemöldök-grimáceokat vágtam, – nem érzett kegyed holmi szélhüdéseket a
tunica choroidæán?
Tudta is ez, hogy mi ez a tunica choroidæa! s azt felelte, hogy de biz
érzett.
– Hát különben éjjelenkint nem szokott-e fel-felébredni?
– De bizony minden éjjel.
– Üm, ez rossz jel, – mutassa a nyelvét…
Mutatta. – Soha sem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.
– Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog
fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt phasis talál
hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos
amaurosis fog következni.
Tudtam, hogy fáj a könyöke.
– Jaj nekem, pedig fáj a könyököm; de hát mi az a marmaurosis?…
– Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképeni ablepsia marad
az emberen.
Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.
– Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni, – rimánkodék, –
segítsen rajtam! mit tegyek? mit igyam? kihez folyamodjam?…
– Itt nincs veszteni való percz, le kell feküdni rögtön, és pedig
hanyatt; én addig rohanok az orvosságaimért.
Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medveczukros
vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s
mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyon rémült patiens.
Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is legjobbak
lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután
bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól,
s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom,
különben rögtön vakon születik.