A történelmet megelőző időkben, midőn a földgömb szilárd kérge a belső
neptuni vagy plutói erők működése következtében lassankint átalakult,
Görögország létezését egy kataklizmának köszönheté; mely e földrészt a
vizek fölszíne fölé lökte fel, míg a szárazföld egy részét, a
szigettengerben lesülyesztette és ennek csupán legmagasabb részei
maradtak fenn szigetek alakjában. Görögország azon vulkáni vonalon
fekszik, mely Cyprustól Toskánáig terjed.
Úgy látszik, hogy a hellének országuk ingatlan talajától nyerték azon
physikai és erkölcsi izgatottság ösztönét, mely őket a hősiességben a
végletekig képes ragadni. Mindamellett nem kevésbbé igaz, hogy
természeti tulajdonságaiknál, rendíthetetlen bátorságuknál, haza- és
szabadság-szeretetüknél fogva sikerült független államot teremteniök e
tartományokból, melyek annyi század óta görnyedtek az ozmán uralom
alatt.
Görögország a legrégibb időkben pelasg volt, vagyis ázsiai néptörzsek
lakták; a keresztény korszakot megelőző XVI–XIV-ik században az
argonauták, a heraklidák és a trójai háború csaknem mythologiai
korszakában hellénné lett; a hellének megjelenésével, kiknek egyik
törzsétől, a graioktól nyerte későbbi nevét; valóban görög volt
Lykurgostól kezdve, Miltiades, Themistokles, Aristides, Leonidas,
Aeschylos, Sophokles, Aristophanes, Herodot, Thucydides, Pythagoras,
Sokrates, Plato, Aristoteles, Hippokrates, Phidias, Perikles,
Alkibiades, Pelopidas, Epaminondas, Demosthenes idejében; majd
macedoniai volt Fülöp és Sándor alatt, végre pedig római tartománynyá
lett Achaia név alatt száznegyvenhat évvel Kr. sz. e. és az is maradt
négy századon keresztül.
Ezen időtől fogva az ország, melyet egymásután elfoglaltak a visigothok,
a vandalok, az ostrogóthok, a bolgárok, a szlávok, a normannok, a
szicziliaiak, – a keresztes hadak a tizenharmadik század elején; ez
ország, mely a tizenötödik században számos hűbérekre daraboltatott fel
s az ó-korban ép úgy mint az újkorban annyi megpróbáltatáson ment
keresztül, a törökök kezei közt s a muzulmán uralom alatt, a legalsó
fokra sülyedt alá. Azt lehet mondani, hogy közel kétszáz évig teljesen
szünetelt Görögország politikai élete. A hatalmat képviselő ottomán
hivatalnokok önkénykedése nem ismert határt. A görögök nem voltak
annektált, meghódított, sőt még csak legyőzött nép sem; egyszerűen
rabszolgák voltak, a pasa pálczája alatt, kinek egyik oldalán állt az
imám vagyis a pap, a másikon a dsellah vagyis a hóhér.
De az élet még nem enyészett el végkép e haldokló országból. Ujból
vonaglania kellett az elviselhetetlen fájdalomtól. 1766-ban a
montenegróiak Epirusban, 1769-ben a mainoták, majd végre az albániai
szulioták fellázadtak és kikiáltották függetlenségüket, de 1804-ben az
egész lázadási kisérletet végleg elfojtotta Tepelenti Ali, janicsár
pasa.
Elérkezett az idő közbelépni, ha az európai hatalmak nem akartak
szemtanui lenni Görögország teljes megsemmisülésének. A szegény nemzet
önerejére utalva, nem tehetett egyebet, mint meghalni, mialatt
megkisérlé függetlenségét visszaszerezni.
Tepelenti Ali 1821-ben maga is fellázadt Mahmud szultán ellen és
segítségül hivta a görögöket, kiknek szabadságot igért. A görögök
tömegesen fellázadtak. A philhellenek segítségükre siettek Európa minden
részéből. Olaszok, lengyelek, németek, de főleg francziák sorakoztak az
elnyomók ellen. Guys de Sainte Hélène, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste
és Jourdain századosok, Fabvier ezredes, Regnaud de Saint Jean d’Angély
századparancsnok, Maison tábornok nevei, melyekhez még a következő három
angol: lord Cochrane, lord Byron és Hastings ezredes nevét kell
csatolnunk, elenyészthetlen emléket hagytak hátra ezen országban,
melyért eljöttek harczolni és meghalni.
E nevekre, melyek körül az elnyomottak ügye érdekében véghezvitt
hőstettek vontak dicsfényt, Görögország oly nevekkel válaszolt, melyek
legmagasabb családait képviselik: a három hydriota: Tombasis, Tsamados,
Miaulis, továbbá Kolokotroni, Botzaris Mark, Mavrokordato,
Mavromichalis, Kanaris Konstantin, Negris, Ypsilanti Konstantin és
Dömötör, Ulysses és annyi más. A felkelés kezdettől fogva
élet-halálharczczá fajult; szemet szemért, fogat fogért, a mi mindkét
részről a legiszonyubb megtorlásokat idézte elő.
1821-ben fellázadtak a szulioták és mainoták. Patrasban Germanos
patriarcha hallatja a legelső harczkiáltást, a kereszttel kezében.
Morea, és az egész szigettenger a függetlenségi lobogó alá sorakozik. A
tengeren győztes helléneknek sikerűl kezükre keríteni Tripoliczát. A
görögök legelső hadi sikereire a törökök azzal felelnek, hogy
felkonczolják Konstantinápolyban élő földijeiket. 1822-ben Tepelenti
Alit, kinek várát ostromolták, gyáva orgyilkos kéz megöli egy
tanácskozás alkalmával, melyre őt Kursid török hadvezér hivta meg. Kevés
idő mulva Mavrokordatot és a philhelleneket tönkre teszik Artánál, de a
fölkelők csakhamar kiköszörülik e csorbát Missolunghi első ostrománál,
melyet Omer Vrione hadserege kénytelen odahagyni, jelentékeny
veszteségekkel.
1823-ban a külhatalmak hatályosabban kezdenek közbelépni.
Közbenjárásukat felajánlják a szultánnak. A szultán elutasítólag felel
és tagadó válaszának az által ad nyomatékot, hogy tíz ezernyi ázsiai
csapatot szállít partra Euboeában, s a török hadsereg főparancsnokává
hűbéresét, Mehemet Ali egyptomi pasát nevezi ki. Az ezen évi harczokban
esett el Botzaris Márk, az a hazafi, a kiről el lehetett mondani, hogy
úgy élt mint Aristides és úgy halt meg, mint Leonidas.
1824-ben, mely a függetlenség ügyére nézve a balszerencse korszaka volt,
lord Byron január 24-ikén partra szállt Missolunghinál és husvét napján
meghalt Lepanto előtt a nélkül, hogy álmát bármely csekély részben
megvalósulva láthatta volna. A törökök lemészárolták az ipsariotákat és
Kandia városa, Kréta szigetén, megadta magát Mehemed Ali katonáinak.
Csupán a tengeren vívott sikerek voltak képesek a görögöket kárpótolni
ennyi szerencsétlenségért.
1825-ben Ibrahim pasa, Mehemed Ali fia partra száll Mondonnál Moreában,
tizenegyezer emberrel. Kézre keríti Navarint és megveri Kolokotronit
Tripoliczánál. Ekkor történt, hogy a hellén kormány két francziára,
Fabvierre és Regnaud de Saint Jean d’Angélyre bizta egy rendes
csapatokból álló hadtest vezényletét, de Ibrahim feldúlta Messeniát, és
a Mainát, mielőtt e csapatok oly karba hozattak, hogy ellenállhassanak
neki. A pasa csak azért hagyott fel itteni hadjáratával, mert részt
akart venni Missolunghi második ostromában, melylyel Kiutadsi pasa
sehogy se tudott boldogulni, noha a szultán azt mondta volt neki:
Missolunghit vagy a fejedet!
1826 január 5-én Ibrahim, miután Pyrgost felgyujtotta, Missolunghi alá
érkezett. Három napig, január 25-től 28-ig, nyolczezer bombát és golyót
lövetett a városra, a nélkül, hogy képes lett volna benyomulni, daczára
három rohamnak és daczára annak, hogy csak kétezerötszáz ember harczolt
ellene, kiket az éhség máris ugyancsak elcsigázott. De győzedelmeskednie
kellett, főleg miután visszaverte Miaulist s csapatát, mely az
ostromlottak segítségére jött. Missolunghi ápril 23-án hosszú ostrom
után, mely védelmezői közül ezerkilenczszáz ember életébe került,
Ibrahim hatalmába jutott. Az ostromlók megöltek férfit, asszonyt,
gyermeket, szóval csaknem mindazokat, kik a város kilenczezer lakója
közül túlélték az ostromot. Ugyanezen évben a török hadak Kiutadsi
vezérlete alatt, miután Phocist és Beotiát feldulták volna, Thebába
érkeztek. Julius 10-én átlépték Attika határát, csakhamar ezután
megszállták Athént és ostromolni kezdték az Akropolist, melyet
ezerötszáz görög védelmezett. E fellegvár segélyére, mely Görögország
kulcsa volt, az új kormány Karaiskakist küldé ki, Missolunghi egyik
védőjét és Fabvier ezredest rendes katonaságból alakult csapatával. A
csata, melyet Chaidarinál vívtak, elveszett, és Kiutadsi folytathatta az
Akropolis ostromát. E közben Karaiskakis átkelt a Parnassus
hegyszorosain, deczember 9-én megverte a törököket Arachovánál s a
csatatéren egy diadalgúlát emeltetett háromszáz levágott török fejből.
Az északi Görögország csaknem egészen szabaddá lett.
Szerencsétlenségre, e küzdelmek alatt a szigettenger prédájává vált a
leggonoszabb kalózoknak, kik valaha garázdálkodtak a vizeken. Ezek közül
a legvérengzőbbek egyike s talán a legvakmerőbb rabló Sacratif volt,
kinek már puszta neve is a legnagyobb rémület tárgyát képezte a Levante
valamennyi kikötőjében.
Azonban, két hónappal azon időpont előtt, melyen e történet kezdődik, a
törökök kénytelenek voltak az éjszaki Görögország némely megerődített
váraiba visszavonulni. 1827 február hóban a görögök már visszahódították
függetlenségüket az ambraciai öböltől Attika határáig. A török lobogó
már csak Missolunghiban, Vonitzában és Naupacteben volt kitüzve.
Márczius 31-én az északi és peloponnesusi görögök, lord Cochrane
befolyása következtében, felhagyván belső viszályaikkal, elhatározták
egybehivni a nemzet képviselőit közös gyülekezetre, Trezenébe és a
hatalmat összpontosítani egy idegen ember, egy orosz diplomata, a görög
származású és korfui születésü Capo d’Istria kezében.
De Athén a törökök hatalmában volt. Fellegvára megadta magát, junius
5-én. Az éjszaki Görögország ennek következtében kénytelen volt teljesen
meghódolni. Igaz, hogy julius 6-dikán Francziaország, Oroszország és
Ausztria egy egyezményt irt alá, mely nem vonván ugyan kétségbe a porta
suzerénitását, elismerte egy görög nemzet létezését. Ezenkívül az aláíró
hatalmak egy titkos záradékban kötelezték magukat egyesülni a szultán
ellen, ha ez a békés elintézést el nem fogadná.
Ime, ezek e véres háboru kiválóbb eseményei, melyekről az olvasónak
tudomással kell birnia, mert közvetlen összeköttetésben állnak
elbeszélésünk folytatásával.
Hátra van még, elmondanunk bizonyos különösebb eseményeket, melyekben
közvetlen részük volt e drámai mozgalmasságú történetben szereplő
egyéneknek, kiket már ismerünk; valamint azoknak is, kikkel ezután
fogunk megismerkedni.
Az előbbiek közül első helyen kell említenünk Andronikát, a hazafias
érzelmü Starkos özvegyét.
A haza függetlenségének visszahódítására indított harcz nem csupán hős
férfiakat, de hősies asszonyokat is termett, kiknek neve dicsőségesen
vegyül e korszak eseményei közé.
Így látjuk feltünni Bobolina nevét, ki egy kis szigeten született a
naupliai öböl torkolatánál. Férje 1812-ben fogságba esvén,
Konstantinápolyba hurczolva és a szultán parancsára karóba huzzák. – A
függetlenségi harcz első riadója hangzik. Bobolina 1821-ben saját
költségén felszerel három hajót, és mint Belle H. egy öreg klephta
elbeszélése nyomán írja, miután kitüzte volna lobogóját, melyre a
spártai nők e régi jeligéje volt irva: «Felül vagy alól»: bebarangolja a
partvidéket, Kis-Ázsiáig elfogdosva és felgyujtva a török hajókat egy
Tsamados vagy egy Kanaris merészségével; aztán minekutána hajóit
nagylelküen odaajándékozta volna az új kormánynak, részt vesz Tripolitza
ostromában, Nauplia körül szervezi az ostromzárt, mely tizennégy hónapig
tart, és végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. E nő, kinek élete
egész legenda, a saját fitestvérének gyilkától hal meg, egyszerü családi
czivódás következtében.
E bátor hydriota nővel egy sorban kell említenünk egy másik kimagasló
alakot. Ugyanazon okok ez esetben is hasonló eredményeket idéztek elő. A
szultán parancsára Konstantinápolyban megfojtják az ép oly előkelő
származású mint szép Mavrocinis Modéna atyját; Modéna azonnal
csatlakozik a felkeléshez, fellázítja Mycene lakóit, hajókat szerel fel,
guerilla-csapatokat szervez, melyeket ő maga vezérel, Szelim pasa
hadseregének utját állja a Pelion szük szorosaiban és fényes szerepet
játszik a háború végeig, folyvást zaklatván a törököket a Phtiotisi
hegyek torkolatai között.
Meg kell még említenűnk Kaidost, a ki felrobbantotta Vilia falait és
rendíthetlen vitézséggel harczolt szent Veneranda zárdájában; ennek
anyját, Moskost, ki férje oldala mellett küzdött és szikladarabok alá
temette a törököket; Despot, ki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljön,
légberöpítette magát leányaival, menyeivel és unokáival együtt. És a
szulióta nőket és azokat, a kik a Salamisban székelő új kormányt
védelmezték, segítségére sietvén a hajórajjal, melyet ők maguk
vezényeltek; és ama Zacharias Konstancziát, a ki miután jelt adott a
felkelésre Lakonia sikjain, ötszáz paraszt élén megrohanta Leondarit, és
végre annyi mást, kik nem kimélték nemes vérüket e háboruban, mely alatt
látni lehetett, mire képesek a hellének ivadékai.
Így tett Starkos özvegye is. Csupán Andronika név alatt – mert nem
akarta többé viselni azt, melyet fia megbecstelenített – belevegyült a
mozgalomba, a megtorlás ellenállhatatlan ösztönétől ép úgy mint a
függetlenség szeretetétől indíttatva. Mint Bobolina, ő is oly férj
özvegye lévén, a kit azért végeztek ki, mert a hazáját védelmezte; habár
nem szerelhetett fel a saját költségén hajókat és nem állíthatott fel
szabad csapatokat, legalább tettleges részt vett a felkelés nagy
drámáiban.
Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra
itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga
körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen
volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia földén vivatott, midőn
Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel
egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is,
május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább
kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket
«gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge
nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A
Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az
ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény
ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi
a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán
életébe került.
A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által
vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után
elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek
menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön
keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen
miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem
kellett.
És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később
Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű
szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt
huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon
negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon
hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra
szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja
a saját testvéreit!
[Illustration: A HAJÓK EGYIKÉN MEGPILLANTOTTA FIÁT.]
A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az
egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig
se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.
Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim
szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon
négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi
hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni
képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon
kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani
az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek
fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos
menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és
Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig
folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett
e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön
elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni.
Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok
alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában,
mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi
mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a
chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához
csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal
franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt
harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.
Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. Erős testalkata
megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira
helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.
Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai
tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű
véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika
és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya
átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.
És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika
elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi
függetlenségét.
Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn
Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban
harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték
területüket Ibrahim katonái ellen.