Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart
lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a
ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.
A _Karysta_ kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben
horgonyt vetett.
A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag
tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak
maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt
szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai.
Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta
léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított
arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője,
valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál
idősebbnek mutatá őt.
Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját.
Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna
kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az
afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.
Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi
kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek
és ifjú, e sziklák között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken
bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly
beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt,
zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta
volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek
tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és
iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis
jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját.
Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal
szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is
kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára
gyakorolják.
De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja
halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának
egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta,
melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez
csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját,
hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze
magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna
megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy
tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt
végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon
Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért,
mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni
öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni
kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról,
martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte
Starkos Miklós nevét. A Maina vidékein azonban oly előnyösen ismerték,
hogy e név előtt mindenki meghajolt.
Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai
részesítették, a hatást, melyet puszta megjelenése előidézett; ez fejti
meg, miért mondtak le mindnyájan azon szándékról, hogy a hajóját
kirabolják, amint a kapitányt megismerték. Mihelyt a _Karysta_ kapitánya
a kikötő rakpartjához ért, a fogadására odasietett férfiak és nők
tiszteletteljesen sorakoztak előtte. Egyetlen kiáltás se volt hallható,
mikor partra szállt. Úgy látszott, mintha Starkos Miklós elég
tekintélylyel birna, puszta megjelenése által is csöndet parancsolni.
Várták míg megszólal, s ha meg nem szólalna – a mi szintén nem volt
lehetetlen – senki se merte volna őt megszólítani.
Miután Starkos Miklós megparancsolta a csónak legénységének, hogy
térjenek vissza a hajóhoz, azon szöglet felé ment, melyet a rakpart
képez a kikötő leghátulsó részén. De alig tett ez irányban mintegy húsz
lépést, midőn egyszerre megállt. Aztán észrevette az öreg tengerészt, a
ki utána ment, mintha parancsait várná s így szólt hozzá:
– Gozzo, szükségem lesz tíz izmos emberre, legénységem kiegészítésére.
– Meglesz, Starkos Miklós! – felelé Gozzo.
A _Karysta_ kapitánya százat is kapott volna, még pedig válogatva e
tengerész-lakosság közül. És ez a száz ember követte volna földijét, azt
se kérdezvén, hova vezeti, milyen mesterségre szánja őket, kinek a
költségére fognak hajózni vagy harczolni és kész lett volna Starkos
Miklós sorsában osztozkodni, jól tudván, hogy semmiesetre se lesz belőle
kára.
– Ez a tíz ember legyen egy óra mulva a _Karysta_ fedélzetén, – mondá a
kapitány.
– Ott lesz, – viszonzá Gozzo.
Starkos Miklós egy kézmozdulattal tudtul adta, hogy nincs szüksége
kiséretre, aztán végig ment a rakparton, mely a móló végén félkörben
kanyarodik és betért a kikötőhöz vezető utczák egyikébe.
Az öreg Gozzo tiszteletben tartván akaratát, visszatért társaihoz, s
ezután csupán arra volt gondja, hogy kiválogatta a tíz embert, kik
hivatva lesznek a kapitány legénységét kiegészíteni.
E közben Starkos Miklós lassú léptekkel felment azon parti szirt meredek
lejtőjén, melyen a vitylosi fellegvár áll. E magasságban már nem
lehetett egyéb zajt hallani az óriási állkapczáju és széles
bulldog-pofájú vad kutyák ugatásánál, melyek az utazókra nézve csaknem
oly veszedelmesek, mint a farkasok és a sakálok, s melyeket a bot meg
nem ijeszt. A levegőben széles szárnyaik alig észrevehető mozgásával
nehány goeland keringett, s ezek lassankint visszatértek odúikba a parti
sziklák közé.
Starkos Miklós nemsokára eljutott Vitylos legutolsó házaihoz. Itt letért
azon rögös ösvényre, mely megkerüli a keraphai akropolist. Miután végig
ment volna a fellegvár mellett, melyet e helyen Ville-Hardouin
építtetett azon időben, midőn a keresztes hadak megszállva tartották a
Pelopponesus különböző pontjait; kénytelen volt megkerülni még néhány
régi tornyot, melyek még mindig ott állnak a parti szirtek felett. Itt
egy pillanatra megállt és megfordult.
A látóhatáron a Gallo-fokon túl, a félhold leáldozóban volt az ioniai
tenger vizeibe. A hűvös esti szellő által kergetett felhők szűk rései
közül néhány gyér csillag ragyogott elő. Mikor a szél néha-néha
elcsöndesült, néma csönd uralkodott az akropolis körül. Két vagy három,
alig észrevehető vitorla uszkált az öböl vizén, részint egyenesen a
túlsó oldal, vagyis Koron, részint pedig éjszaknak, vagyis Kalamata felé
tartván. Az árboczaik csucsán himbálódzó lámpa nélkül nem is lettek
volna észrevehetők. Alant, a part különböző pontjain, hét vagy nyolcz
tűz égett, melyeket a vizek reszketeg visszatükrözése megkettőztetett.
Vajjon halászbárkák vagy egyes házak megvilágítására szánt tüzek
voltak-e, valóban nem lehetett meghatározni.
Starkos Miklós a sötétséghez szokott szemeit körüljártatta e
végtelenségen. A tengerészek szemeiben van valamely átható látóerő,
melynél fogva ott is látnak, a hol mások semmit se látnának. De e
perczben úgy látszott, mintha a külső dolgok nem tettek volna mélyebb
benyomást a _Karysta_ kapitányára, a ki kétségkívül egészen más
jelenetekhez volt szokva. Csaknem öntudatlanul szivta be az otthoni
levegőt, mely olyan, mint a haza lélegzete. Összefont karokkal,
gondolatokba merülve, mozdulatlanul állt ott, feje pedig, melyről a
csuklyát ledobta, ha kőből lett volna se mozdulhatott volna kevésbbé.
Csaknem egy óranegyed mult el így. Starkos Miklós nem szűnt meg nyugot
felé nézni a távoli tengeri látóhatárig. Aztán nehány lépést tett,
rézsut felfelé a parti szirten. Nem ok nélkül választotta ez irányt. Egy
titkos gondolat vezérelte, de az ember azt hihette volna, hogy szemei
még mindig kerülték azt meglátni, a mit itt, Vitylos magaslatain
kerestek.
Különben nincs valami kietlenebb ezen tengerpartnál, a Matapanfoktól az
öböl legbelső hátteréig. Nem látni itt narancsfákat, czitromfákat,
babérfákat, argolisi jazminfákat, fügefákat, eperfákat, szóval semmit
azon növényzetből, mely Görögország némely részeit oly vonzóvá teszi.
Egyetlen tölgyfa, egyetlen platánfa, egyetlen granát-almafa sincs, mely
a cziprus- és czédrusfák komor csoportjait élénkítené. Mindenütt csak
sziklák, melyeket e vulkanikus talaj váratlan megrázkódása néhány
másodpercz alatt az öböl vizébe taszíthat. Mindenütt bizonyos szilaj
sivárság uralkodik e vidéken, mely nem képes lakosságát táplálni. Alig
látszik nehány eltorzult, lombtalan kiszáradt fenyő, melynek gyantáját
kizsarolták, s mely törzsének mély sebeit mutogatja. Itt-ott nehány
silány kaktusz, mely inkább hasonlít tüskéhez mint egyébhez. Végre
sehol, sem a törpe bokrokon, sem a kavicsos földön, nincs semmi, a mivel
jól lakhatnának a kecskék, melyek pedig, főleg e vidéken, ugyancsak nem
válogatósak.
Starkos Miklós mintegy húsz lépést tett előre, aztán megint megállt és
északnyugat felé fordult, arra, a hol a Taygetos távoli gerinczének
körvonalai élesen leváltak a kevésbbé homályos égboltozatról. Egy vagy
két csillag, melyek ez időtájt jöttek fel, még ott nyugodott a
hegygerinczen, mint egy-egy nagy Szent-János bogár.
Starkos Miklós mozdulatlanul állt. Egy alacsony házikóra tekintett, mely
mintegy ötven lépésnyire állt a parti szirt egyik kiszögelésén. E
szerény s a falutól teljesen elszigetelt lak, melyhez csak meredek
ösvényeken át lehetett férni, nehány lombtalan fa közt állt és
tüskesövénynyel volt körülvéve. Az ember szinte érezte, hogy régóta el
lehet hagyatva. A rossz karban levő, egy helyt sűrű, más helyt
átlyukgatott sövény nem volt többé képes megoltalmazni. A kóbor ebek s a
sakálok, melyek néha szintén meglátogatják e vidéket, nem egyszer
pusztítottak már a mainota föld e kis zugában. A természet gazzal és
dudvával borította el e helyet, mely puszta volt, mióta emberi kéz nem
foglalatoskodott körüle.
S miért ezen elhagyatottság? Azért, mert a birtok tulajdonosa már évek
előtt meghalt. Azért, mert özvegye, Starkos Andronika elhagyta a vidéket
és elment azon hősies nők közé, kik oly dicső szerepet játszottak a
függetlenségi harczban. Azért, mert a fiú eltávozása óta sohasem lépte
át az apai ház küszöbét.
Pedig hát Starkos Miklós itt született. Itt tölté el legelső
gyermekéveit. Atyja hosszas és becsületes tengerészpálya után e
menhelyre vonúlt vissza, távol tartva magát Vitylos lakóitól, kiknek
kihágásai irtózattal töltötték el. Különben tanultabb és valamivel jobb
módú lévén a kikötő lakosságánál, külön és önálló exisztencziát tudott
magának teremteni, neje és gyermeke körében. Így élt elvonultságban,
nyugodtan és zavartalanul; mígnem egy nap, haragjának fellobbanásában
megkisérlé ellentállni az erőszaknak, és ellenszegüléseért életével
lakolt. A török erőszaktól még a félsziget végpontján se lehetett
megmenekülni.
Az apa nem volt többé s az anya nem birta megfékezni a fiút; Starkos
Miklós megszökött hazulról, kalandozott a tengereken s a tengeri rablók
rendelkezésére bocsátotta azon csodálatos tengerész-ösztöneit, melyekkel
természeténél fogva birt.
A fiú tíz, az anya hat év óta hagyta el a házat. A vidéken azonban azt
beszélték, hogy Andronika koronkint visszatért. Legalább látni vélték
őt, noha csak hosszú időközökben és rövid perczekre, a nélkül, hogy
Vitylos bármelyik lakosával érintkezett volna.
A mi Starkos Miklóst illeti, ő noha kalandos utazásaiban egyszer vagy
kétszer e vidéken is megfordult, soha sem fejezte ki óhajtását,
viszontlátni a szerény házacskát a parti szirten. Soha se kérdezősködött
felőle, hogy milyen állapotban van. Soha sem ejtett czélzást anyjára s
nem tudakolta, visszatér-e néha az elhagyatott lakba. De az iszonyú
események közepette, melyek akkoriban Görögországot vérrel borították,
talán eljutott hozzá Andronika neve is, melynek vád gyanánt kellett
volna lelkiismeretébe hatolni, ha lelkiismerete egyáltalán lett volna.
Pedig Starkos Miklós e napon nem csupán azért vetett horgonyt a vitylosi
kikötőben, hogy tíz emberrel szaporítsa hajója legénységét. Egy vágy –
több mint vágy – ellenállhatatlan ösztön késztette őt erre, melyről nem
birt magának számot adni; érezte annak szükségét, hogy még egyszer,
kétségkívül utolszor, viszontlássa az atyai házat; még egyszer tapossa
azon földet, melyen legelső lépéseit tette, beszívja a léget, mely be
van zárva a négy fal közé, hol legelőször vett lélegzetet s a legelső
szókat hebegte. Igen, ezért jött fel a parti szirt meredek ösvényén, s
ezért állt ezen órában a kis kert kerítése előtt.
Itt egy pillanatra habozni látszott. Nincs oly megkérgesedett szív, mely
össze ne szorulna a múlt bizonyos emlékeivel szemben. Az ember nem azért
születik valahol, hogy semmit sem érezzen azon hely előtt, hol az anya
keze legelőször ringatta. A lét húrjai nem kophatnak el annyira, hogy
egy se rezdüljön meg közülök, ezen emlékek egyikének érintésétől.
Így történt Starkos Miklóssal is, midőn megállt az elhagyatott ház
előtt, mely épp oly komor, néma és kihalt volt belül is, mint kívül.
– Lépjünk be!… Igen!… Lépjünk be!…
Ezek voltak a legelső szók, melyeket Starkos Miklós kiejtett, de csak
suttogva, mintha attól félt volna, hogy meghallhatnák, s hogy szavai
valamely tüneményt idézhetnének fel a multból.
Mi sem volt könnyebb, mint a kis kertbe belépni! A széthullott kerítés
darabjai a földön hevertek. Még csak a rácsajtót se kellett kinyitni,
vagy a reteszét félre tolni.
Starkos Miklós belépett. Megállt a ház előtt, melynek esőverte
ablaktáblái félig el voltak rothadva, s csak úgy lógtak a rozsdaette
vastartókon.
E pillanatban bagoly huhogása hallatszott és maga a madár felröpült azon
bozót közül, mely az ajtóküszöböt eltorlaszolta.
Starkos Miklós még itt is tétovázott. Pedig szilárdul el volt szánva még
egyszer megnézni a ház belsejét, a legutolsó szobáig. De lelke mélyén
harczot érzett azon lelkiismereti furdalásért, mely feltámadt benne. Nem
csak meghatott, de egyszersmind ingerült is volt. Úgy rémlett előtte,
mintha az atyai házból egy tiltakozás, egy végső átok hangzanék feléje.
El is határozta, hogy megkerüli a házat, mielőtt bemenne. Sötét éjszaka
volt. Senki sem látta őt és ő sem látta önmagát. Fényes nappal talán el
se jött volna. Sötét éjjel több bátorságot érzett magában daczolni
emlékeivel.
Halk léptekkel lopózott tova, mint egy gonosztevő, a ki meg akarja
vizsgálni a ház tájékát, hova be szándékozik törni; végig ment a fal
mellett, mely négy sarkán meg volt repedezve, megkerülte a szögleteket,
melyeknek eltompult éle eltünt a moha alatt, megtapogatta a megrendült
köveket, mintha arról akart volna meggyőződést szerezni, vajjon van-e
még élet e házhullában, dobog-e még a szive? A kis kert még homályosabb
volt. Az eltünő félhold világossága odáig már el sem is juthatott.
Starkos Miklós lassan kerűlte meg a házat. A komor épület nyugtalanító
némaságba volt merülve. Az ember azt hihette volna, kisértetek, vagy
hazajáró lelkek látogatják. Végre visszatért a nyugat felé levő
homlokzat elé. Aztán az ajtóhoz közeledett, hogy betaszítsa, ha csak a
kilincs tartja; vagy kifeszítse, ha a lakat még fogná a zárat.
De ekkor a vér a fejébe tolult. «Vöröset látott,» mint mondani szokták,
de lángvöröset. Nem mert bemenni a házba, melyet még egyszer látni akart
volna. Úgy rémlett előtte, mintha atyja és anyja most mindjárt
megjelennének a küszöbön, kiterjesztett karokkal és megátkoznák őt, a
rossz gyermeket, a rossz hazafit, a ki elárulta családját és árulóvá
lett hazája ellen!
E perczben az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy nő jelent meg. A
mainoták szokása szerint volt öltözve, keskeny, vörös szegélyű fekete
gyapot ruhát, derékon összeszorított sötétszínű zubbonyt viselt és fején
barnás fejkötőt, mely körül a görög lobogó szineit mutató kendő volt
csavarva.
E nő alakja ritka erélyre vallott. Fekete szemei kissé szilaj élénkséget
fejeztek ki, arczszine oly barna volt, mint a tengerpart halásznőié.
Magas, egyenes termetén nem látszott meg, hogy már meghaladta a hatvanas
éveket.
E nő Starkos Andronika volt. Az anya és a fiú, kik testileg, lelkileg
oly régóta szétváltak, most szemtől-szemben álltak egymással. Starkos
Miklós nem volt elkészülve e találkozásra… Anyjának megjelenése
elrémíté.
Andronika, karját kinyujtván fia felé, megtiltotta neki, hogy házába
lépjen s csak e szókat mondá oly hangon, melyek borzasztó értelmet adtak
azoknak éppen azért, mert az ő ajkai ejtették ki:
– Starkos Miklós soha se fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!
És a fiú ezen itélet alatt meggörnyedve, hátra tántorodott. Az, a ki
egykor a szive alatt hordozta, most elűzte őt, mint el szoktak űzni egy
árulót. Ekkor egy lépést akart tenni előre… Egy még erélyesebb
kézmozdulat, az átok mozdulata megállítá.
[Illustration: STARKOS MIKLÓS VISSZAHÖKKENT.]
Starkos Miklós visszahökkent. Aztán kirohant a kis kertből, kiért a
parti szikla ösvényére és azon végig lesietett, nagy léptekkel, vissza
se fordulva; – mintha egy láthatatlan kéz taszítgatta volna a vállánál
fogva előre.
Andronika mozdulatlan állt a háza küszöbén és látta őt eltünni a
sötétben.
Starkos Miklós tiz percz mulva visszanyerte önuralmát és izgatottságát
legkevésbbé sem árulván el, leért a kikötőbe, csónakosai után kiáltott
és a csónakjába szállt. A Gozzo által kiválasztott tíz ember már a hajó
födélzetén várta.
Starkos Miklós egyetlen szó nélkül felment a _Karysta_ hidjára és egy
intéssel parancsot adott a készülődésre. Az előkészületek gyorsan
megtörténtek. A horgonyokat felszedték, a vitorlákat kifeszítették. A
szellő, mely most a part felől fújt, könnyűvé tette a kikötőből való
kivitorlázást.
A _Karysta_ öt percz mulva a kikötőn túl, az öbölben volt; biztosan,
csöndesen, s a nélkül, hogy akár a hajó legénysége, akár a vitylosiak
közt egyetlen kiáltást lehetett volna hallani.
De alig jutott el a hajó egy tengeri mérföldnyire, midőn a parti szikla
tetején lángok lobbantak fel.
Starkos Andronika háza égett le ott porig. Az anya keze gyujtotta a
tüzet. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon a háznak, melyben a fia
született.
A kapitány szemét nem tudta levenni e tűzről, mely ott a mainai földön
pusztított. Oda nézett, a míg csak egyetlen láng lobbant fel.
Andronika megmondta:
– Starkos Miklós soha sem fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!
[Illustration: AZ ANYA KEZE GYUJTOTTA A TÜZET.]