Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a
tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy
alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.
– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki
csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját
magamén keresztül is érzem!
– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a
Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg
nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna
urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És
szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.
– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az
Aplisiát s lenyelte azt is.
Ez volt az árulás jutalma.
És ez lett a zsarnok büntetése is.
Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon
járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból
vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen
sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel
előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van,
s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.
A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak,
egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az
éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s
aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák
átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete
festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a
kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára,
lilaszinre festi körülötte messze a tengert.
Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy
emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely
testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek
elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.
A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási
alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt
vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát.
Az Aplisia Depilans szaga az.
Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok
alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s
a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét
is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden
hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső
hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött
belsü corruptiótól.
A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal
volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával;
hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina
Margaritifera igaz gyöngyei.