Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy
diadal Csigaországban.
A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e
nagyszerű sikerhez.
A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az
egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis
odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl
érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen
keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt
nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»
A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét
alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín
tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen
tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a
homály veszi körül.
Ez a Polypus Maximus!
A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették
a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a
te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség
jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint
minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd
hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas
felé, s pálmaágot hoz a kezében!»
Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört galy az Isis nobilisból.
Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő,
ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az
ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a
virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.
Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor
megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.
Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát:
«most védd magad, itt a veszedelem!»
A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai
libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az
barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt
korallágat leejté reá.
A történetet ekképen irja le Plinius:
Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen
ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.
Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai
nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között
óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van
támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott
kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét
a két medenczéje.
Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít
bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.
A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre,
hogy itt a veszedelem!
A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést,
bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a
keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást
indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába
indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a
czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a
fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de
los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak
rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja
szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben
erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos
istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul
fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat
óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust
oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a
nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz
Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s
három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége
által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!
De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a
felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett
diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több
áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb
dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik
falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus
Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta
a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s
azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot
látott.
Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész
pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal
megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.
– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak
és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának
voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a
Tridacna belsejébe.
És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert
szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.
Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus
Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor,
melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy
helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell
képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a
negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai
alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal
vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé
akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen,
s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a
másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A
Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a
haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi
a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára
nézve a lehető legrosszabb.
Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a
verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.
A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja
kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok
Neptunusát.
A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató
karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett
papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.
A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a
szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!
Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében
otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre
rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan
kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak,
melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú
karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele:
szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás
alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni
törekszik.
A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két
csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az
kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség
állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén
hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a
tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a
korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete
Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten
huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok
csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében
minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A
Strombust még sem birja összeroppantani.
Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még
nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két
fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a
felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden
fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal
őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.
Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles
fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a
Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is
van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg
a Polypusnak a nyelvét.
Most aztán egyszerre egyenlő lett a harcz.
A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de
legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre
talált, ki nyelvét kiszakítani készül.
Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a
Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot;
fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan
megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében,
kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül
a hullámok alatt.
A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz
Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor
megölted!»
Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte
kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.
Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt
vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.
De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt.
A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép
gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel;
hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel
egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien
nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató
villanyütéseikkel.
Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész
kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak
keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna
Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá
össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus
karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más,
csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének.
Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a
Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.
De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.
A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen,
a mi megehető.
Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy
megrettentek.
Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.
Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó,
zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak
meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és
gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb
urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.
Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a
kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a
legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat
evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».
Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak
fordult.
– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák
között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.
S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal
dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem
védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja:
a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte,
úgy ette meg.
– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák.
Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen
szivós, kábító mócsingunk által.
– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a
Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába
szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.
Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a
nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák
nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.
– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt
Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis
sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a
hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.
– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a
hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat
olcsó viskóikból.
– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A
Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak
a tenger fenekén.
– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és
felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan
nagyon.
A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?
A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki,
hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a
Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is
bántotta őket. Csak megette.
– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok,
ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis
templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.
– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét
benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk
maradt ottan.
E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.
– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s
lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.
Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni
való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke
diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú
Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros
csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi
hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind
nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.
A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy
rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.
A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?
Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők
ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék
virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.
A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.
Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz:
«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is
szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»
A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites
nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem
syllogismus!
Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik
nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit
különben barátságból tett volna meg neki.
Aztán az Argonauta Argonak fordult.
– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem
tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.
Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt
követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az
öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem
kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.
– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo:
legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a
logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!»
Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap
kieresztelek.
Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán
másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:
– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot,
én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak
tizenkét nap mulva lesz.
Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta
lett, mint a többiből.
A Polypus gyomrában minden egyszinű barna tintává lesz.
Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi
egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a
viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!
Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus
Maximus a pézsmaszagú Loligónak:
– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban
megszagolni!
A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. Mert ennek a
puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait
szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes
sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész
testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok
támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az
embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog,
mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt,
a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.
«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját
fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust,
hogy mindnyájunkat felfalsz?
– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis
ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».
S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös
tintába.