A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig
kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az
Aplisiát.
Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.
A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú
rémregéket beszélnek róla.
Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két
csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött.
Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.
Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy
görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak
asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta
bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet
a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di
Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az
üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget
kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik
szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó
méregnél.
Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik
biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi
palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.
A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.
Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg
áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget használták alkalmatlan
alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a
méreggel ölték meg Titust.
A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező
akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát
a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg
lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék
neve Depilans: hajirtó.
Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel
érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly
szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend:
egész teste megmerevedik attól.
Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy
gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy
egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.
Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisiafogás.
Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet.
Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok.
«A czél szentesíti az eszközöket!»
Meghívták azt a Tridacnához.
A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit
tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.
Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. A kit helyéről sem
elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az
undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a
Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a
ragyogó társaságnak!
A Mithrák, a Conusok, a Voluták «Te Neptunum laudamus»-t énekeltek.
Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón «énekeltek», mert a csigák
igen is tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malacz; a
Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha
aczél húrral ütnének vizes palaczkra, s e hangot a szájával adja; az
Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek «csigazenéjét» régóta ismerik:
Portlock angol tudós a Helix aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni
csigák énekét olyannak mondja, mint az Aeol hárfa, vagy az Accordion
enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava,
éneke, csakhogy a mi füleink nem arravalók, hogy e finom hanghullámokat
megérezzék, mint a hogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az
ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet
is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja
kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, a mit a publikumnak
hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.
Tehát a csiga uraságok Te Neptunum laudamust énekeltek azon a napon, a
melyen a Pinnotheres oppositiója megszünt, s ők korlátlan urai maradtak
a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos,
mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak
deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.
Te Neptunum laudamust énekeltek a fölötti örömükben, hogy felfedezhették
azt a mérget, a mivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat
s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s a mi megmérgezi
aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező
egész élő világnak!