A pípa megjelenése egy percnyi csendet okozott. A beszélgetés megállt. A
vendégek elbámultak: doktorék megdermedtek.
De az öregúr csak a maga örömével volt elfoglalva: ragyogó szemmel állt
a társaság közepett, és elmondta, hogy két napja keresi a pípáját; hogy
erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelő szobában a
cserépkályha tetején megtalálta.
– Ott volt! Ott!
Aztán elővonta a dohányzacskóját és a szinész mellé ült: pípát tömött.
Bárányné fölkelt és hozzáment:
– Remélem bácsi, – susogta fulladozva, – remélem, hogy nem véli
tömjénnek a dohányát?
– De még a tömjénnél is különb ez hugom, – felelte diadalmasan az
öregúr.
Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.
– Legyenek nyugodtak hölgyeim, – szólt az orvos vivóterembe illő
önuralommal, – apánk csak tréfál: a szomszédszobában szokta ő elszíni az
esti egypípa dohányát.
Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét.
Csak ekkor eszelkedik. A leányára pillant: az is halványan és búsan int
neki.
– Hát persze hogy nem itt szívom el, – mondotta az öreg jólelkűen. –
Tudom én, hogy a városi orrocskák kényesek.
Azzal csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, amely
szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.
Nem volt ott senki. Egydarabig röstelkedett ott magában:
– Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok, de hogy is gondolhattam arra, hogy
közéjök ülök a pípával.
Aztán, hogy egyedül ült ott, csendes pípáztában elgondolkodott. A beteg
asszonyra gondolt. Hogy a tél lerokkant, nem eresztették ki: azt
mondták, hogy sikos a kő, öreg ember könnyen megcsuszik és eltöri a
lábát. Azóta ki tudja mi történt a szegény órásnéval? Talán már a
karácsonyt ágyban töltötte!
Megnézte az óráját: hat óra mult húsz perccel. Délben említették, hogy
kilenc óra előtt aligha terítenek ezen a napon vacsorára. És hát az utca
világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.
Az öreg letámasztotta a pípáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s
kiment az előszobába; elkérte a bundáját az inastól.
– Csak lemegyek, – mondotta, – mingyárt visszatérek.
Megtalálta a Práter-utcát. Útközben benyitott egy boltba és vett két
narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak veszi,
azokhoz megyen, mert az anyjok beteg.
A boltos biztosította, hogy szép a gondolat, mire az öreg kezet fogott
vele.
Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A
két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke, a feladatát írta
nagykomolyan a kis petróleum lámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy
órakerékkel játszadozott a díványon.
Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett
beszédbe, mindaketten folytatták a mulatságukat.
– Vendégek vannak nálunk, – mondotta az öreg, – hát megszöktem. Mert
nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?
– Tetszik látni, – felelte szomoru mosolylyal az asszony. – Fekszem már
naphosszat.
– És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igazis, hiszen nincs már itten.
– Hunyadi úr csak reggel jön haza, – felelte az asszony. – Akkor
megvetem az ágyat, s áttelepedek a díványra.
– No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell
neki mondani, hogy…
– Tizenkét koronát fizet.
– Mindegy!
– Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a
jószívü varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba
esténkint. Mert csak este fűtünk.
Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy
örül az öregúr látogatásának.
– Nohát ez nem jól van, – szólt az öreg a fejét rázva.
Belekotort a mellénye zsebébe és kivett két húszkoronás bankót:
– Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán
gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?
– Nincs, – felelte az asszony.
A szobába egy nagyfejü ember nyitott be kopogtatás nélkül. A varga volt.
Befedett lábosban hozott valamit, de hogy az öregurat meglátta, megállt
és nagykomolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?
– Az öreg tekintetes úr, – mondotta magyarázatul az asszony. – Nézze
csak Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.
A varga letette a lábost az asztalra, aztán lekapta a kalapját:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus.
– Mindörökké, – felelte az öregúr.
– Ime ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában és
mindeneket megvigasztal. Így van ez uram. Ön nem is tudja, hogy önt az
Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta:
Kelj fel és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve,
teljesítvén az Úrnak akaratát.
A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz horpadt kalapját
alázatosan tartotta a kezében, s hogy a rajta levő téli kabát nem volt a
mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De persze nem
sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.
– Vacsorát hozott, ugye? – mondotta az öregúr. Nohát csak egyenek.
A varga erre megterítette az asztalt ujságpapirossal s letette a lábost
a két gyerek elé.
– Csak egy kis kását főztem nekik, kukorica-kását, – mondotta ekközben.
– Minden este azt főzök, mert az a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek.
Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.
Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az
asszonyhoz vitte:
– Magának meg itt a tej.
Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy
a tyúk iszik.
A varga aztán belenyult a téli kabátja zsebébe és egy összehajtogatott
papiros lapot vont elő:
– Lássa órásné, – mondotta fontos arccal, – ahol legnagyobb a
veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az ujság. Az
van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a
gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.
És elolvasta a közleményt.
– No ezt megpróbáljuk! – mondotta az öregúr. – Jól beszél Fábián úr,
hogy „In tempestate securitas!“ Veszedelemben a segedelem.
Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:
– Igazán? Hát volna még reménység?
Aztán elszomorodott:
– Az báróné volt.
A varga tiltakozón emelte föl az ujját és oktatón szólott:
– Az Isten színe előtt mindenki báróné.
– Úgy van, – bólintott reá az öregúr.
Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta trüsszenteni fog,
hát a zsebkendőjéért nyult, a zsebkendő helyett azonban a narancsra
tapintott.
– Nini, – mondotta, – majd el is felejtem.
A két leányra nézett. A kisebbik már otthagyta a kását és visszatért a
díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr
melléje ült:
– Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.
A kisleány bátortalanul nézett reá, aztán elmosolyodott és óvatosan
belenyult a bundazsebbe. Kivette a narancsot és megnézte. A narancsról
az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett
ki.
– Örülsz neki? – kérdezte az öreg.
Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára
hajtotta.
A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata ez, de az öregurat mégis
elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga
kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge madártest volt az is, ilyen
ártatlan kis lélek.
Hát magához ölelte és meghatottan kérdezte:
– Szeretsz engem? Szereted a bácsit?
– Szejetem, – felelte a gyermek.
*
Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven
megbeszélték a szinészetet, festészetet, divatot, politikát, a távollevő
ismerősök hibáit, s végül megigérték, hogy gyakran el fognak látogatni a
kedves zöld szalonba.
Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné a sógorasszonyhoz
fordult, és szólt felleges arccal:
– A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.
– No, – mondotta a doktor is, – ez már több a soknál!
Bárányné epésen nevetett:
– Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?
A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:
– Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.
A doktorné félénken mentegetődzött:
– Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? Dehát
bizzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.
A doktor hevesen járt föl és alá s eközben megpillantotta az ablakhoz
támasztott pípát. Felkapta és a kályhához vágta.
A szép ezüstös tajtékpípa ketté törötten hullott a szőnyegre.
E pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.
– No mi az? Mit bámultok rám? – mondotta jóságos hangon. – Azt hittétek
megszöktem úgye?
Megpillantotta a pípáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.
A doktorné ekkor hozzálépett és megölelte:
– Ne haragudjék: én törtem el… véletlenül!