Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A
butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket
különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A
képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás
saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem
került.
Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt
mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához
vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az
igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között
élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is
többnyire festők voltak.
Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik
Rafael:
– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A
téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett
képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás
is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz,
kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a
csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek
lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a
hó.
Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín
való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és
lehetőleg sok növény.
Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló
világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet.
(Özvegynek sötétebb szín való.)
Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős
lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien
lehangolódtak.
Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti
színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna
oda be a szalonba.
A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek.
Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után
való reggelen.
– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell
az asztalra.
– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.
– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi
szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a
sarkában.
– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van
társalgó szoba, az a szalon.
– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.
A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni.
De mit beszélnek majd a városban holnapután?
A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld
kárpitokat, és kidobni minden bútort.
Azonban Bárányné nem engedett az igazából:
– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép.
Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!
A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:
– Jenőkém, hozd ide a pípámat.
Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a
gyerek átment a másik szobába.
A család hallgatva evett tovább.
A gyerek kis idő mulva visszatért:
– Nem találom, bácsi.
– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is
Józsi, – mondotta az inasnak.
A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.
– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól
kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.
– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.
A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját
megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.
Rágyújtott.
– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott
folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte
furcsa, de aztán megszokja az ember.
Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az
ember rágyújt, mindennel megbékül.
– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik
eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás
elsápaszt minden arcot.
– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a
zöld béka.
– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros
ernyőt a lámpásokra.
– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.
Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle
ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben
valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a
lámpásokra ernyőt.
Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte
be. A szalon becsülete meg volt mentve.
– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.
– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta
eddig a szakértelmét!
Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.
Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.
– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király,
szeretném megkinálni a magam dohányából.
*
Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő
gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.
– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.
– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik
Budapesten senkise.
Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.
Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután
aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek
jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan
mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.
Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott
szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg
színházról!
– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a
csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.
– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának
redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami
öreg főispán.
És megcsókolta az apja arcát.
Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor
ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony
rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de
elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt
velök.)
A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát,
kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is
jól bele illett a zöld szalonba.
Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.
– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.
Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a
szalont, nem értettek hozzá.
A doktor bemutatta az apósát:
– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli
szinész.
Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.
– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak
néztem volna.
A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította
az öregurat, hogy nem pap.
Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg
hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak
szólítottak a többiek.
– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.
– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a
zsidókat.
A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz
telepedett.
Az öreg hozzáment:
– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut
eszembe honnan.
– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel
érintkezem.
– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné
lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!
A hirlapírónak a torkán akadt a falat.
– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk
beszélgetni.
És boszusan nézett az öregúrra.
Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta
szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol
a szivaros láda?
A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.
– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak
nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg
bort?
– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.
A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a
szobaleánynak, hogy hozzon bort.
Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A
lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:
– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves
leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És
tetszik önnek ez a városi élet?
– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak
olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a
boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.
Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból
és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban,
folytatta:
– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar
ember nem olvas Ábendblattot!
– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón
mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve
van, nem következik belőle, hogy német.
– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek
rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még
ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok
a magyarságáért.
Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.
Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és
megnézte az óráját:
– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy
elnézek.
Az öregúr ismét megfogta:
– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan,
bizalmasan.
– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is
tessék nekem emlegetni.
– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a
szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már
nem is bír fennjárni.
Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva
nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg
egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.
A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az
öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a
magáét.
– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.
– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.
Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a
ruhájához hozzáképzelni a pípát.
– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt
itt, aztán a pípám elveszett.
– Vegyen másikat.
– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem
árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a
diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.
– Meglehet, – hagyta rá a szinész.
– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De
nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül
odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?
Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.
Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró
a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan
a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok
azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.
A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok,
meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar
megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a
teapárás levegő az éltető elemük.
A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja,
tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)
Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné
szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé
nyujtotta:
– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem
volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.
– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.
És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.
A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A
férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.
A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg
bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.
A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:
– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.
A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.
– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!