Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv
ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.
De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és igy
sokáig kellett kinlódnia, amig kimulhatott.
Buchbinder urnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a
halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak
fenn, hanem egy jó darabig össze-vissza röpködött a kaoszban.
Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem
tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amig ki nem
merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami
iszonyu magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol
megnyugodhatott volna; süvitő szél ragadta magával, széditő forgatagba
került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le
magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes
hűvösség téritette magához; mintha forrásviz hűs cseppjei csörgedeztek
volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a
cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta
magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre
gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem
forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja
magához. Érzi, hogy lefelé hull; egyre gyorsabban, kábitó sebességgel
sülyed, bukik lefelé valami szörnyü mélységbe s a másvilági cikklon ugy
pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a
mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét
magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa utját, de fullasztóan
szük térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint a
két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és
lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül.
Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de
megint fölmerül, ujra az ürben találja magát, valami szürkület kezd
derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd
tisztán hallja:
– Mit akarsz, szegény lélek?
Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki
tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger,
hanem angyal szól hozzá.
Összeszedi minden erejét és végre sikerül megszólalnia:
– Az igazságot keresem. Az egész igazságot!
– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se
találhatsz, de ezt megtalálod!
S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy szinházba került, ahol
mozgóképeket lát.
Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre
feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez
az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány.
Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az,
amit ott lát.
Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket
eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az
egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.
Aztán nagyob kiváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket,
amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.
Amazok néha meghatják; az utóbbiak olyan egyformák.
A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már
öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek ujaknak
tünnek fel, mind olyan egyformák!
Uj képek, de mindinkább egyhanguak… A felesége már öreg asszony… S a
lélek felsóhajt:
– Milyen szép, de milyen unalmas élet!… És egy kissé szomoru is.
– Jól mondod – suttog mögötte Grünberger, az angyal.
Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó
jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét,
amint a nagy lányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az
ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott
volna… aztán csattanás és sötétség.
S a lélek ismét repül; most már megkönnyebbülten.
A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem
láthatja, de tisztán hallja, hogy ugy zúg mellette, mint egy repülőgép.
És tisztán hallja a suttogását is:
– Nem sajnálod egy kicsit szegényt?
– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy
megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.
– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil
occultum remanebit.
– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek.
– Mért szólsz hozám mégis latinul?
– Itt mindent tudunk! – felel az angyal.
– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A
többi nekem már mindegy!…
– Azt is meg fogod tudni! – biztatja az angyal.
– De mikor? – szorong a lélek.
– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ,
vannak-e érdemeid?
– Jó apa voltam, – siet dicsekedni a lélek.
– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél
velem. Eröltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?
A lélek hosszu elgondolkozás után csakugyan talál valamit.
– Nem öltem meg a molypillét! – suttog.
– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök
kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?
– Mintha valami derengene, messze, nagyon messze.
– Akkor talán nem kell százezer évig repülnöd.
– Olyan jó volna megpihenni! – nyöszörög a lélek.
A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne
belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“…
nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre
nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes
zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is,
soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha
billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is
éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő
hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását
hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés
után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a
hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül
és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi,
hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud;
aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.
A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki,
magasból, igen magasból, azt mondja:
– Már nem tarthat sokáig.
Mintha egy óriási tölcséren át jutna el hozzá ez a pár szó.
De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy
megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti
el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.
Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja
neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe
depositban.
– Ezt keresed? – kérdi egy másvilági, zengő hang.
– Ezt!… – nyög nagyot a lélek.
– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen,
a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad
tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult
el azóta!
– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttog a lélek.