Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még
elmélázott.
Aztán föleszmélve, megnézte az óráját.
– Negyed hat – állapitotta meg magában. – Még van időm elvinni az
ékszereket a safe deposit-ba.
Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki
tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy
odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder
ur rendszerető ember volt.
– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed
hat…
És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog
tudni semmiről a világon.
Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi
értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille
minduntalan ott röpködött az orra előtt.
Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem
pusztitotta el.
Ugy érezte, hogy már nincs joga eltipornia valamit, ami élő.