Öreg gazdasszonya közeledett feléje.
Rosszat sejtett. Attól tartott, hogy a felesége hivatja s fázott ettől a
– ha kivánt, akkor mindenesetre kellemetlen – találkozástól. Ez az
asszony, aki huszonhat évi házasélet után olyan idegen tudott maradni
hozzá, hogy most, letiportságában, csak a bukottat, csak
szerencsétlensége okozóját s mindezek tetejébe fiuk gyilkosát látja
benne: ez a szegény, szerencsétlen, nyomorult, rövidlátó, szűkeszü
asszony is meghalt neki, amint meghalt az egész világ…
Nem az kereste.
– Tábornok ur, egy fiatalember járt itt, már többször, s mindenáron
beszélni szeretett volna a tábornok urral. Megmondtuk neki, hogy a
tábornok ur senkit se fogad, kivétel nélkül senkit. Másodszor két
ajánlólevéllel jött vissza. Harmadszor azt állitotta, hogy valami igen
fontosat akar közölni a tábornok urral…
– Velem senki se közölhet fontosat.
– Megmondtuk neki, de negyedszer is előkerült. És ekkor rimánkodni
kezdett, hogy adjam át a tábornok urnak ezt a levelet, mert rá nézve
életbevágó fontosságu, hogy a tábornok ur őt fogadja, s egy óra mulva
ujra el fog jönni…
– Megmondtam, hogy senkivel se állok szóba. Ha valakit hivatok, azt
megmondom maguknak előre. De nem is hivatok senkit. Békében akarok
lenni. Pihenni akarok.
– Bocsássa meg, tábornok ur, az ügyetlenségemet… de ez a fiatalember
olyan ágrólszakadtnak, olyan szerencsétlennek, olyan kétségbeesettnek
látszott, hogy nem tudtam megtagadni a kérését.
A tábornok átvette a levelet és elolvasta. Ez volt benne:
„Tábornok ur!
Nem akarom önt zaklatni, boszantani, izgatni. Az édesanyám életére
esküszöm, hogy semmiféle kellemetlenséget nem fogok önnek okozni.
Kéregető vagyok. De nem alamizsnát kérek. Hanem azt a kegyet, hogy egy
félóráig beszélgethessek a tábornok urral, s amit a tábornok ur önként
kegyes lesz tudtomra adni, fölhasználhassam a javamra, egy ujságcikkben.
Ujságiró vagyok, de már hónapokkal ezelőtt elveszitettem az állásomat,
nem a magam hibájából. És azóta nem tudok keresethez jutni. Az én
cikkeimet csak akkor adják ki, ha különös érdekességük van.
Megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy a tábornok ur városunkban
telepedett le. Eszembe jutott, hogy egy olyan cikk, mely az önnél tett
látogatásról szólhatna, az egész országot érdekelné.
Az ön ügyében az akták még nincsenek lezárva. A higgadtabbak önnel
éreznek vagy legalább is függőben tartják az itéletüket. A szenvedély,
mely olyan vadságokra ragadtatta magát önnel szemben, már kidühöngte
magát, lecsillapodott. Elérkezett volna a revizió ideje. Ön, ugy
látszik, még nem tartja szükségesnek, s bizonyára nyugodtan várja a
történelem itéletét. De talán szolgálatára lehetne önnek, ha a
kételkedők, az ingadozók, s különösen a jobb meggyőződésüek
tájékoztatására, megirnám egyik nagyobb ujság közönségének, hogy most mi
foglalkoztatja önt… hogyan tölti napjait… szóval, amit jónak lát a
világnak tudtára adni… akármit, ami önről szól s amit közölni megenged.
Tudom, hogy önnek nincs szüksége én rám, csak nekem van szükségem önre.
Nincs kibe kapaszkodnom, ha ön nem szán meg. Ha ön lerug a lábáról, mint
egy alkalmatlan kutyát, el kell pusztulnom.
Az a rendkivüli érdekességü cikk, mely önről szólna az országnak, nekem
egy hónapi keresetet… nem: a megváltást jelentené!
Tábornok ur! Ne rázzon le magáról! Szegény, öreg, özvegy édesanyám van,
akinek én vagyok a föntartója, a kenyérkeresője.
_Carlo Morlini.“_
A tábornok elgondolkozott.
Hm. Egy kis féregnek eszébe jutott, hogy: hátha talán mégis nemtelen
harcban ölték meg az oroszlánt?
Lám, lám. A jövőnek, amely majd igazságot fog szolgáltatni neki, ez
talán már az első fecskéje!…
Vagy, meglehet, az első egérke, mely rágicsálni kezdi azt a hálót,
amelybe őt befonták, leteritették, amelyben ő most mozdulatlanul
fekszik?…
A tábornok már valami – szinte gőgös – elzárkózottságba ásta bele magát.
Halálosan sértett büszkeségének vércseppjeiből és igazsága tudatának
aranyszálaiból valami gubót szőtt maga köré, hogy ő se láthasson többé
semmit az emberek életéből, más se férhessen hozzá az ő
agyongyötörtségéhez, hogy teljesen el legyen válva az élők világától.
De lehetséges-e, puszta akarattal, lemondani az egész világról, az élet
minden öröméről, s arról a balzsamról, gyógyitó irról, mely nemcsak a
fákban és füvekben, hanem ott rejtőzik az emberi szóban és pillantásban
is, a jóleső, a rokonérzések mágnesesen ható megnyilatkozásában?
Elkülönözheti-e magát valaki az élőktől, amig egyáltalán lélekzik?
Tökéletes letiportságában, társadalmi megsemmisültsége sajgóan fájdalmas
s mind fájdalmasabb érzetében, élőhalott voltának tudatában, rémes
egyedülhagyottságában és sötét elzártságában a tábornok gyöngébb volt,
mint hitte. Azt hitte, hogy igazságának érzete, tiszta lelkiismerete,
lelki magasabbrendüségének a tudata s véresre mart, de még élő, hatalmas
büszkesége most már mindenkorra meg fogja óvni attól, hogy bármivel is
törődjék, aminek valami köze van az emberek életéhez, hogy még egyszer
valami vágyat érezzen az emberi szó és tekintet jóleső megnyilatkozása
után, hogy csak gondoljon is arra az undok ember-hordára, mely őt a
butaság és a gonoszság csatakiáltására patkányseregként rohanta meg és
marta össze, betegre, félholtra.
Nem volt ilyen erős. Senki se erős egyedül.
Már ebben a kunyoráló levélben is volt egy szó, amely megejtette. A
„revizió“ szó.
Ha nem is hitt benne, neki a „revizió“ ugy hangzott, mint másnak a
föltámadás!
Aztán meg az emberi nyomoruságon való szánakozást se tudta még egészen
kiirtani magából.