A tábornok sorra látogatta rózsáit, csodálkozva, örömmel, gyönyörködve
nézegetve gyors fejlődésüket, és öreg gyermekek módjára, egy-egy
medve-mormogást hallatva, beszélgetett hozzájok: „Kis buták! Ha
tudnátok, hogy ki ápolgat, dédelget benneteket!… Ti is elforditanátok-e
tőlem gyönyörü kis orcátokat?!…“ Aztán föllépkedett a kilátóra, leült
egy padra és a várost nézte, meg a város mögött a hegyek
mozdulatlanságát. Villája a Viale dei Colli-nak azon a részén volt, mely
már közelesik a Piazzale Michelangiolo-hoz, tehát a legjobb páholyból
láthatta a testvérharcok régi szinpadát. Majdnem az egész város ott volt
a szeme előtt, abban a törpeségben, amelyet a magaslat és a távolság
minden földi dologra rábizonyit, rápirit. Középütt a Duomo olyan
kövéren, szélesen terpeszkedett el az egész város alacsonyságában, mint
a fiastyuk a csirkéi között; a többi törpeségből, a Duomotól egy kissé
balra, csak a Palazzo Vecchio tornya vált ki, mint a történelemnek egy
utolsó kiáltása. És az épületek egymásra halmozottságából egy nagy
méhkasnak a zsongása, zümmögése hallatszott ki: elmélázásában ugy tünt
föl előtte, mintha a házak is élnének és csak várnia kellene, hogy
szerte röppenjenek, mint a méhraj. Csakis a város mögött hosszan elnyuló
hegyek mozdulatlanságát és némaságát találta fenségesnek.
Majd, amint összegubbaszkodva ült a padján s érdeklődés nélkül való,
fénytelen tekintete elfordult a várostól, hogy aztán a kertjében
csillogó szines és haszontalan üveggolyók üres hivalkodásán akadjon
fenn: akarata ellenére is hallgatnia kellett a város hangjait.
Messziről, a Cascine felől, az előkelő élet zsivajgása halk morajként is
alig-alig hatolt el hozzá, de a Miniato tájékáról mulatók zajongása
hallatszott és a tramway dübörgése, csengése minduntalan megzavarta a
környék csendjét. Mintha minden öt percben azt csilingelte volna ez az
ujra meg ujra megérkező csengő: „Én vagyok az élet! Én vagyok az élet!…“
És lentről folytonosan hangzott valami zsongás: az az erejét vesztett
lárma, az elhaló zugás, a meghalkult morgás, a hápogóvá vált tülkölés,
az elgyöngült bugás és a tömérdek emberi zümmögés tompa összeverődése, a
város hangja. Élnek! Élnek, mozognak, sietnek, futkosnak… szeretkeznek
és gyülölködnek… ha szeretkeznek, akkor is marakodnak, ha gyülölködnek,
még jobban marakodnak, mindig csak marakodnak… aztán meghalnak és jönnek
mások, akik ujra kezdik… akik ugyanazt csinálják, amit az elődeik… akik
megint csak marakodnak… akik elülről kezdik ugyanazt az utálatos
komédiát… hogy nem unják meg egyszer!… és ez az élet.
Azon vette észre magát, hogy egy pár perc óta az ő fejében is motoszkál,
szöszmötöl, zümmög valami hang… valami ritmus-féle… valami egyszer
hallott, meg nem figyelt, s mindjárt elfelejtett ária-hullámocska s
ebben uszkálva egy kis szöveg-roncs, valami értelmes beszédnek a roncsa,
egy szó, melynek az ő gondolataihoz semmi köze, amelynek rá nézve semmi
értelme, amely isten tudja, hogyan jutott eszébe… Figyelni kezdett s ugy
tetszett neki, mintha más valaki azt dúdolná az ő fejében: „Lullaby,
lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“ Mi ez? S hogyan került az ő fejébe?…
Lullaby, ez angol szó és altatódalt jelent. Talán maga a szó is benne
van egy ilyen altatódalnak a szövegében s ennek a roncsa az, amit ő most
folytonosan hall… érthetetlen okból… ismeretlen, titokzatos lelki
utról?… Hol hallotta ezt valaha? Operában? szinházban? mulatóhelyen? az
utcán danolóktól? vagy egy dajkától? És ez az értelmetlenség most ugy
belecsimpajkodik az agyvelejébe, hogy nem tudja kiüzni onnan. Az egész
élő világ mélységesen közömbös előtte, és az egész élő világ őrült
lármájától, zsivajgásától el tudott menekülni, de ez a talán szemétről
szedett, talán régtől fogva hozzáragadt, magától dúdoló értelmetlenség
mégis be tudott férkőzni a fejébe, a jött-ment arcátlanságával fészket
rakott ott s most utat keres a lelkébe… És egyre, folytonosan hallotta:
„Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“