Akárhányszor ideges, zsémbes, veszekedő, kiállhatatlan vagyok. Néha
magam is elcsodálkozom rajta, hogy ilyenkor milyen igazságtalan tudok
lenni. És ez a szerencsétlen, mintha igazságtalanságomat valami
természetes gyengeségnek vagy éppen betegségnek tulajdonitaná, még ekkor
is a gyengédségével akar kibékiteni! Mennyire utálom ezt a gyengeséget,
amely a szelidség, a jóság és a hidegvér maszkját ölti magára! Milyen
odaadóan tudnék szeretni egy olyan embert, akinek a büntetésétől
rettegnem kellene!
Mindig ő rá gondolok, akit csak egyszer láttam.
Ha eszembe jut, milyen édes izgalmat szerzett nekem már az a kis játék
is!… az a kis játék, amelyet száz meg száz ember láthatott!… hogy a
puszta tekintete is nagyobb hatással volt rám, mint ennek a
szerencsétlennek a csókja!… – nem gondolhatok egyebet, mint hogy:
megcsalt, meglopott vagyok, mert ő az a hozzám való, akit megérdemeltem
volna s nem ez a szegény, aki haszonbérbe vett… neki rendelt az ég… a
természet… vagy akárhogyan nevezzem ezt a rejtelmes valamit…
A multkor, miközben egy északi regényben lapozgattam, rokon gondolatul
ez a mondás jutott eszembe: ismeretlenem tekintetének a hatása alatt
ereimben az örökkévalóság lüktetését éreztem…
De hát ki lehet ez az ember, aki méltó rám és hozzám való?! Ez az
idegen, aki egy pár pillantásával közelebb tudott férkőzni a szivemhez,
az idegeimhez, az egész lelkemhez, mint bárki a világon, ideszámitva azt
is, akivel évek óta élek egy fedél alatt?!
Eh, mit törődöm a nevével! Hozzám való, tehát alighanem előkelő ember és
egész bizonyosan előkelő lélek…