_Január._
Ó, milyen nyomoruság egy olyan fészekben élni, ahol – az egész
városkában! – lehetetlen magamhoz való társaságot találnom!… És még
hozzá egy olyan férjnek az oldalán, aki egész nap az üzletében ül!
Mintha azzal, hogy gondoskodik a kényelmemről és gyüjti a garast,
jóvátenne mindent: egész közönségességét s még azt is, hogy a
kenyérkereset és a vagyonszerzés cimén olyan sokat hagy egyedül! Igaz,
hogy kényelem nélkül nem igen lehet elképzelni a boldogságot… de van-e
szánalmasabb teremtés, mint az az asszony, aki egész nap nem tudja, mit
csináljon?! És mit csináljak? Beüljek én is a boltba – egy
lisztkereskedésbe! – társalogni a parasztokkal?!… És várjam, várjam…
mit?… csak az idő mulását!… mig egy pár év mulva a lisztpor ugy beeszi
magát a pórusaimba, hogy mindenki azt képzeli: „Milyen rettenetesen
puderezi magát ez a szerencsétlen asszony!…“
Hát álmodozom.
És egész nap azt kérdezgetem magamtól:
– Nem ostobaság-e ez a nagy önfeláldozás? Nem azoknak van-e igazuk, akik
csak a vágyaiknak élnek, akik csak a mámort keresik s nem törődnek
semmivel a világon, csak azzal, hogy életük ne maradjon egyhangu, szürke
és örömtelen!…
Sokszor gondolok rá, hogy mindennek a férjem az oka.
Egy olyan szép, érdekes és okos asszony, mint én, magához méltó,
hatalmas, érdekes és nagyeszü férjet érdemelt volna. Ha zsarnokot, ha
szultánt is… de mindenesetre kiváló lelket, előkelő embert.