A fiatal asszony örökösen azt feleli, hogy: „Soha…“ De szorgalmasan
megfelel minden kérdésre… és nagyon is sokszor mondja, hogy: „Soha“.
Mintha maga se hinné, hogy ez a „soha“ olyan bizonyos volna. És nem, nem
haragszik. Izgatja, gyönyörködteti ez a játék. Rajtakapja magát, hogy
már régen nem figyel a zenére.
Egyszerre eszébe jut:
– Holnap reggel hét órakor hazautazunk és ki tudja, mikor jövünk fel
megint?! Ha megtudja, ki vagyok, holnap reggel azt fogják felelni neki a
szállóban: „Már elutaztak“. Utánam jön-e olyan messzire? Ugy-e nem? Ő
maga is mindent el fog felejteni… hát mért ne játszanánk tovább?!… mikor
ez oly szórakoztató, kedves és izgató!… Mind a ketten el fogunk
felejteni mindent és pillantásaink oly nyomtalanul tünnek tova a
semmibe, mint ennek a gyémántnak a fénysugarai!… De ha mégis utánam
jönne?!… Akkor majd meglátjuk!… Még akkor is ráérek hátrálni… Addig csak
játszszunk… hisz ez oly mulatságos!…
És ettől fogva a tekintete még kevésbbé tartózkodó. Továbbra is azt
mondja, hogy: soha… de igy: „Soha, te édes!… Soha, te kedves!…“
Mikor kimennek a páholyból, tudja, hogy a fiatalember nyomon követi s a
folyosón azt mondja a férjének:
– A páholyban felejtettem valamit.
Hirtelen visszafordul s a tekintete most már megmondja annak, aki várta,
ezt a biztatást:
– Tetszel nekem. Kedves vagy. Gyere utánam!
S egy pillanatra a két szem összeölelkezik.
Aztán szól a férjének:
– Nem, nem, itt van… már megtaláltam…
Pár perccel később a házaspár kocsiját egy automobil követi. A szálló
előtt megáll az automobil is. De nem száll ki belőle senki. Ugy látszik,
megvárja, mig azok felhaladnak a lépcsőn s csak aztán kérdezi meg a
portástól:
– Kik ezek?
És ezzel a kalandnak vége.