I.

_December._

Az Operában _Sámson és Delilá_-t adják. Az első emelet egyik páholyában

a közönség csak egy fiatal asszonyt láthat… akit én gyönyörünek találok.

Az öltözéke drága és izléses… senki se találná ki, hogy nem grófné, csak

egy vidéki kereskedő felesége. Pedig sokan nézik és találgatják: ki

lehet ez az uj, ismeretlen, szép arc?… A felvonásközökben a

földszintről, a páholyokból számtalan szemsugár cikázik rá; kiváncsi és

nem csak kiváncsi tekintetek. Nem kerüli el egy asszony figyelmét se;

ahány férfiszem, valamennyi minduntalan körülötte lebzsel.

A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb

ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen

meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti

mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?…

mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen

öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző,

tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem

szokott hozzá az uri társasághoz, csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A

fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt

jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem

állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs

szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése

azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a

férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a

feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb

szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s

hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában

sincsen semmi titokzatos.

Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a

szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős

lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való.

Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról

jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész

alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő

fészekből kellett kikelnie.

A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a

legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s

olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos

levetkőztető s parancsoló tekintet…

A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha

nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi

üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik

hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét

hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de

érez, hirtelen átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó

hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja

hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.

A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem

akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével,

marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!

Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond,

bizonyára sohase jutna eszébe.

A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt,

átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta

rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott

törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem

tudta megnyirbálni.

És a szemek igy beszélgetnek:

– Szép vagy.

– Tudom.

– Csókolnivaló.

– Mi közöd hozzá?

– Akarlak.

– Soha!

– Hazudsz. Tetszem neked. Már belém haraptál. Már érdeklődöl.

– Nem igaz.

– Sohase szégyeld. Arra születtél. A karjaimba fogsz esni.

– Nem vagyok olyan könnyen szédülő.

– Már az enyém vagy.

– Szemtelen vagy. Rád se nézek többet.

De mégis csak ránéz és az a szemtelen tekintet olyan kedves is tud

lenni!

– Haragszol? – kérdi.

– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a

szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.

– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban

szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon

ül.

– Nem igaz.

– Láthatod, hogy különb legény vagyok nála. Imádni fogsz.

– Soha!

– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris

megremegsz. Hát még ha!…

– Elhallgatsz mindjárt!…

– Elpirultál.

– Szemtelen! Szemtelen! Szemtelen!

– Kedves vagy, imádásra méltó vagy, halálra foglak csókolni!

– Soha!

Régi és uj világ: Elbeszélések · 第 120 / 195 题