_December._
Az Operában _Sámson és Delilá_-t adják. Az első emelet egyik páholyában
a közönség csak egy fiatal asszonyt láthat… akit én gyönyörünek találok.
Az öltözéke drága és izléses… senki se találná ki, hogy nem grófné, csak
egy vidéki kereskedő felesége. Pedig sokan nézik és találgatják: ki
lehet ez az uj, ismeretlen, szép arc?… A felvonásközökben a
földszintről, a páholyokból számtalan szemsugár cikázik rá; kiváncsi és
nem csak kiváncsi tekintetek. Nem kerüli el egy asszony figyelmét se;
ahány férfiszem, valamennyi minduntalan körülötte lebzsel.
A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb
ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen
meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti
mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?…
mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen
öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző,
tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem
szokott hozzá az uri társasághoz, csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A
fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt
jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem
állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs
szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése
azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a
férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a
feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb
szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s
hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában
sincsen semmi titokzatos.
Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a
szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős
lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való.
Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról
jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész
alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő
fészekből kellett kikelnie.
A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a
legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s
olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos
levetkőztető s parancsoló tekintet…
A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha
nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi
üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik
hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét
hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de
érez, hirtelen átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó
hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja
hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.
A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem
akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével,
marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!
Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond,
bizonyára sohase jutna eszébe.
A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt,
átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta
rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott
törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem
tudta megnyirbálni.
És a szemek igy beszélgetnek:
– Szép vagy.
– Tudom.
– Csókolnivaló.
– Mi közöd hozzá?
– Akarlak.
– Soha!
– Hazudsz. Tetszem neked. Már belém haraptál. Már érdeklődöl.
– Nem igaz.
– Sohase szégyeld. Arra születtél. A karjaimba fogsz esni.
– Nem vagyok olyan könnyen szédülő.
– Már az enyém vagy.
– Szemtelen vagy. Rád se nézek többet.
De mégis csak ránéz és az a szemtelen tekintet olyan kedves is tud
lenni!
– Haragszol? – kérdi.
– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a
szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.
– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban
szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon
ül.
– Nem igaz.
– Láthatod, hogy különb legény vagyok nála. Imádni fogsz.
– Soha!
– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris
megremegsz. Hát még ha!…
– Elhallgatsz mindjárt!…
– Elpirultál.
– Szemtelen! Szemtelen! Szemtelen!
– Kedves vagy, imádásra méltó vagy, halálra foglak csókolni!
– Soha!