_Május 15._
Megérkezett. Rideg, néma és kifürkészhetetlen voltam. A szeme, szája
elállott a csodálkozástól.
Persze, minden áron faggatni akart. De annyi erőt tanusitottam, hogy
tapsolnom kell magamnak.
Nem, uram. Azt nem éri meg, hogy magyarázatokba bocsátkozzam. Az
önérzetem kizár minden kicsinyes pörlekedést. Megvallani azt, hogy az ön
hütlensége fájdalmat okozott nekem – nem, ennyire sohase fogok
megalázkodni!
A nap elmult s egy szóval se árultam el, hogy felfedeztem az árulását.
Olyan ostoba képeket vágott, hogy titokban nevetnem kellett rajta.
Kár, hogy akkor nem láthattam az arcát, amikor már vagy öt perc óta
hiába dörömbölt azon az ajtón, amelyet eddig még sohase zártak be előle.
Szólt – nem feleltem. Hangosabban – semmi válasz. Szónokolni kezdett
odakünn, kérlelt, hizelgett, nyugtalankodott – siri csend.
Aztán egy kis szünet. De ahogy valamennyire kifujta magát, – a
dörömbölés harmadszor is ujra kezdődik…
Kis hijja volt, hogy el nem kacagtam magamat.
Végre kiszóltam neki:
– Aludni akarok!