Egy szempillantás alatt eszébe jutott az egész házaséletük, majdnem
huszonöt esztendős házaséletük. Furcsa élet volt, mindenesetre. Férj és
feleség a nap nagyobbik részében egymástól távol, más-más világban;
aztán megtérnek egy fészekbe, de közben alig hogy éppen látták egymást,
akkor is jóformán csak ügyeket intéztek el. De alighanem a legtöbb
házaséletben vannak ilyen visszásságok. Hol vannak azok a házasok, akik
hosszu időn át egész nap csak egymásnak élhetnek és egymásnak is élnek?!
Persze, a megélhetés!
Hogy ne kelljen hiányát látnia annak a kényelemnek, amelyet a maga
számára megkivánt, nem mondhatott le arról, hogy ő maga is keressen. De
az után, ahogyan nevelték, nem is tudott volna belenyugodni abba, hogy
férjének csak az „élettársa“… no, meg a gazdasszonya, vagy éppen a
cselédje legyen. Az önérzete, az akaratereje, meg az a vágva, hogy minél
jobb sorsba küzdhessék fel magukat, megkövetelte, hogy ő is hozzálásson
ahhoz a munkához, amelyhez meg volt a képessége. Sokáig tanult, amikor
még nem tudta, hogy valamikor férjhez mehet-e, s nem azért tanult, hogy
a fáradságának semmi hasznát ne vegye. A műveltsége, a lelki élete
megkivánta a rendes elfoglaltságot. A jövőre is gondolt. Rettegett
azoknak a szegény öregasszonyoknak a sorsától, akik csak egy kis
nyugdijból éldegélnek. És ha a férje nagyon hamar talál meghalni, ugy is
dologhoz kell fognia, hogy kenyere legyen. Akkor hát jobb előbb, mint
utóbb.
Csakhogy semmit se adnak ingyen.
Annak, hogy ő is kenyérkeresetet vállalt, az volt az ára, hogy férj és
feleség az egész napon át csak igen kevés időt tölthettek együtt; és
nap-nap után, évszámra, hosszu időn, nem is tudhatták, meddig. Kettőjük
közül Bartelsz volt a sokkal elfoglaltabb; az ő napjából, amióta csak
ismerték egymást, mindig vagy tiz órát vett el a helyhez kötött munka.
Még igy is maradt néhány nappali órája, amikor otthon lehetett. De
ilyenkor meg az asszonynak volt dolga. Mire Bartelsz, napközben, haza
juthatott, éppen hogy megebédelhettek s az asszonyt már várta az iskola.
És mikor onnan haza jöhetett, a férje már megint a szerkesztőségben
volt.
– Ugy vagyunk, mint a Nap meg az Éj, – mondotta Bartelsz, valamikor
régen. – Ha én jövök, te már mész.
Ebédnél, vacsoránál egy-egy óráig beszélhettek egymással – és megint
elmult egy nap.
Egy darabig azt hitték, hogy nemsokára majd elkövetkezik az az idő,
amikor a szerkesztőségi munka csak néhány, legfeljebb négy-öt órát fog
lekötni a Bartelsz idejéből. De ez csak szép terv maradt, amelynek a
megvalósitását egyre halogatni kellett. És mindjobban fogyott a
reménységük, hogy a szerkesztőségi munka majd csak könnyebbé válik.
Bartelsz nem haladhatott előre; örült, hogy ott maradhatott, ahol van.
Később nem is reménykedtek többé. Beletörődtek, hogy ennek igy kell
lennie. Sorsuk az, hogy: hosszasabban csak akkor lehetnek egymás
mellett, amikor alusznak; amikor ébren vannak: „oly csillagok, mik
egymást kergetik“.
Igy volt ez már az első időktől fogva; és valószinüleg igy lesz
mindaddig, mig egyikük koporsója bezárul.
Egyszer a szinházban egy angol bohózatot láttak, amelynek _Cox és Box_
volt a cime. Ez a szindarab ugy kezdődik, hogy egy szállásadó asszony,
akinek a lakója szedő, a szedő szobáját kiadja még egy másik embernek
is: egy kalaposnak, abban a reményben, hogy a turpiságot egyik se fogja
megtudni, mert a szedő csak nappal, a kalapos pedig csak éjjel van
otthon. És se Cox, se Box nem is gyanitja, hogy az ő szobájában még egy
másik ember is lakik; de egyszer az egyik valami véletlenből nem a
rendes időben megy haza s a guta kerülgeti, amikor az ágyában egy alvó
embert talál, – amiből természetesen őrült kalamajka támad.
Ezen akkor nagyon mulattak.
– Tudod-e, – szólt Bartelsz, – hogy ez a Cox és Box mi vagyunk, te meg
én? Egy helyen lakunk, de a lakásunkat csak olyankor használjuk, amikor
a másik nincsen otthon.
Nevettek rajta, pedig… ez nem is volt olyan mulatságos!
Igen, egy helyen laknak; pihenőre egy vacokba térnek meg; amikor
alusznak, egymás mellett, ugyanannak a szobának a levegőjét szivják be;
de ami az igazi életük, a mi életüknek a tartalmát teszi, a mi életüknek
a küzdelme, a munkája, megfigyelése, egész változatossága, a mi
életüknek legtöbb érzése, majdnem minden elszórakozása és apró
mulatsága: azt másutt élik le – a másik nélkül.
Csoda-e ilyen körülmények között, hogy annyi idő multán, lassankint,
észrevétlenül teljesen elszoktak egymástól?! Egy életet éltek le egymás
közelében, egymással sokszor találkozva; de egymás nélkül, más-más
utakon járva.
Csoda-e, hogy akármilyen hosszu idő pergett le azóta, amióta
összekerültek: mégis idegent kellett látniok egymásban?! Előbb: sok lett
volna egymáshoz a mondanivalójuk, de majdnem mindent elhallgattak, mert
mire rákerülhetett a sor, hogy előálljanak a mondanivalójukkal, már
elfelejtették… Később: már nem igen volt egymásnak mit mondaniok.
Csoda-e, hogy az történt, ami történt?
Bartelszné nem szerelemből ment férjhez; csak éppen „becsülésből“. (Mert
azt nem szokás mondani, hogy: „józanságból“.) Azok, akiknek egyikéhez
vagy másikához szivesebben ment volna, nem vették el feleségül. Ugy
gondolkozott, hogy tovább várakoznia aligha érdemes. Bartelsz nagyon
elfogadható kérő volt. Tisztelni, becsülni kellett; sőt nemcsak
becsülni, hanem megbecsülni is. Volt annyi jövedelme, amennyivel egy
asszonyt el lehet tartani, ha ez nem tulságosan követelő: s akkor még
nem volt szó arról, hogy az asszony is kereshet. Azonkivül Bartelsz még
nem volt idős ember; az egészsége ellen se lehetett kifogás; igen derék
embernek ismerték; a megjelenése és a modora is olyan volt, hogy e miatt
a feleségének nem kellett szégyenkeznie sehol. A menyasszony
hajlandóságot érzett a vőlegény iránt; fogadkozott magában, hogy
alkalmazkodni fog a férjéhez; s ha tudta is, hogy megalkudott az
élettel, a vásárt nem találta rossznak. Elég az hozzá, a házasság
boldognak igérkezett. És Bartelszné házasságának első éveiben
lehetetlennek tartotta, hogy valaha megcsalja az urát.
Hanem vagy tiz évvel később, kis fiának a halála után, valami nagy
idegesség fogta el. Ugy érezte, hogy az élet kárpótlással tartozik neki;
hogy többhöz van joga, mint amiben eddig része volt. És mintha
gyermekének halálával elszakadt volna az a kötelék is, amely eddig
férjéhez füzte. Találkozott egy emberrel, aki tetszett neki. Azt hitte,
hogy szereti ezt az embert és hogy csak a szerelemtől várhatja, amivel
az élet eddig adósa maradt.
Csak jóval később tudta meg, hogy mint második és harmadik szerelme, az
első is csak érzékeinek a föllobbanása volt… hogy mikor ezt a viszonyát
valami isteni rendelkezésnek hitte, csak szép szavakkal ámitotta magát…
hogy igazán sohase volt szerelmes. Harmadik viszonyának idején már nem
áltatta semmiféle képzelgés… és ennek a harmadik embernek a házassága be
is fejezte a Bartelszné regényét.
Ez, szegény, itt mellette, sohase sejtett semmit. Ez, szegény, maga volt
a gyanutlanság és a bizalom. Nem tünt fel neki, hogy volt idő, amikor
különösen keveset látták egymást, amikor találkozásaik még rövidebbek
voltak, mint előbb – s nem véletlenül. Amikor Bartelszné egész nap a
városban szaladgált s még több idegennel találkozott, mint azelőtt,
ennek a szegény embernek nem jutott eszébe, hogy az asszony másfelé is
járhat és nemcsak a dolga után. Amilyen sok idejét foglalta le a munka,
talán nem is tudta, hogy az asszony egy időben jóformán csak éjszaka
volt otthon.
Nem csoda, hogy igy történt… És most mégis valami mély megbánást érez.
Amazok elröppentek. Elvitték magukkal csókjainak emlékét; elvitték
legédesebb mosolyait és legforróbb öleléseit. Tova tüntek s ismét
belevegyültek az embertömegbe, ahonnan hirtelen előkerültek. Mintha
mindegyiket csak egy-egy percig látta volna; nemsokára már nem is
emlékszik rájok. Jöttek, meglátták, csókot kináltak neki; aztán
hamarosan megunták és itt hagyták. Elröppentek s elvitték magukkal a
második, a tüzesebb fiatalságát. Itt hagyták öregen.
Ez, ez nem hagyta itt. Ez jött először és ez maradt utolsónak. Amikor a
csókja már nem kell másnak, senkinek a világon, ez az egy ember még most
is mellette van.
És most is az, aki régen. Az egyetlen szövetségese, igazi társa,
jóbarátja. Az az ember, aki még ma is, öregen, fáradhatatlanul robotol
ezért a szegény kis otthonért, amelynek a kényelméből neki ugyancsak
kevés jut ki, ezért a szegény kis otthonért, amelyből ő, az asszony, a
szerelmek idején ugy sietett tova, el, el!…
Ó, ha visszavehetné az öleléseit! Idegeneknek, már ismeretleneknek,
vándorlegényeknek juttatott öleléseit! Elpazarolt öleléseit!
Most jutott először eszébe, hogy tulajdonképpen mégis csak meglopta azt
az öreg embert, – ha ez nem is tudja.
Milyen öreg már! És ő, vagy negyedszázadon át a társa, még csak észre se
vette, hogy már mennyire megöregedett! Olyan keveset ügyelt rá!
Pedig, mialatt ő folyton csak magát siratta, ime, megőrlődött, itt, a
közelében, egy másik emberélet is, egy olyan emberélet, melynek talán
minden üdülése, öröme, álma ő volt, a hűtlen asszony!
De hát mi baja egyszerre?!… Ő, aki fiatalkorában sohase szeretett igazán
senkit sem, ő, aki szerelem nélkül ment férjhez ehhez az emberhez, mikor
ez még fiatal volt, most öregen, szeretni kezdi ezt az öreg embert?!…