Karácsony estéjén, tizenegy óra tájban, Bartelsz és Bartelszné némán
ültek egymás mellett, a tágas ebédlő teritett asztalánál. Bartelsz,
erősen nagyitó szemüvegén át, figyelmesen olvasta a „Kölnische Zeitung“
politikai közleményeit; Bartelszné kissé szórakozottan lapozgatott egy
vastag könyvben, mely a pedagógia legujabb irányelveiről szólt. Az
asztalon egy kis karácsonyfa állott: legutolsó emléke a néhai Bartelsz
Pálnak, aki nyolc esztendős korában halt meg, roncsoló torokgyuladásban,
– régen, nagyon régen.
Az ünnep tiszteletére a villamos függőlámpának mind a négy körtéje égett
s a pazarul világitott szobában a karácsonyfa meggyujtott gyertyácskái
olyan halványan, sápadtan pislákoltak, mint maga az emlékezet.
Ezeken az apró, zöldes fényfoltokon találkoztak utoljára a gondolataik.
– Ha élne!… – szólt Bartelszné, miután előbb pár percig elmerengett, a
karácsonyfát nézegetve.
Bartelsz nem felelt, csak a kezével intett, hogy: mit olyan dolgokról
beszélni, amik már elmultak?!… Aztán előkereste az ujságot és
belemélyedt az olvasásba.
Az asszony is elhallgatott. Megitta a teáját, becsöngette a szobaleányt,
rendeletet adott neki, s látva, hogy férjét lekötötte az olvasmány, ő is
kihozta könyvét a másik szobából.
Vagy egy negyedóráig egyikük se szólalt meg. Pedig rendes körülmények
között nem sokszor volt alkalmuk hosszabb beszélgetésre s nagyon ritkán
történt meg, hogy esti tizenegy óra tájban Bartelsz is otthon ülhetett.
Csakis sátoros ünnepeken. Máskor Bartelsz, mihelyt lenyelte a
vacsoráját, sietett a műhelybe, ahonnan három óra előtt nem igen
térhetett haza. Ide s tova husz éve, hogy Bartelsz helyettes szerkesztő
lett egy nagy ujságnál, s azóta soha, egyszer se mulasztotta el, ami
kötelesség.
Csak nagy ünnepeken rendelkezhetett az estéjével, amikor másnapra nem
kellett lapot csinálni. Ezeket az ünnepi estéket is a legtöbbször valami
szórakozásra használták fel; éppen csak a karácsonyt szentelték az
otthonnak. Ilyenkor Bartelsz pezsgőt vitt haza és összevásárolt minden
elképzelhető földi jót, hogy vigabban legyenek. Az igazat megvallva,
félt egy kicsit ettől a hosszu estétől. Hónapokig epedve várta az arany
szabadságot, de amikor ennek a napja már egészen közel volt, némi gondot
okozott neki, hogy a kivételesen sok időt miképpen fogja majd agyonütni?
Hogy ez sikerüljön, husvétkor szinházba mentek, pünkösdkor pedig
kirándultak a zöldbe; de a karácsonyt mégis csak otthon tölti az ember.
Valami istentisztelet-féle volt ez nekik; akár csak misét hallgattak
volna. Természetesen az egyik mise szakasztott olyan, mint a másik, és
ha tisztességes hivő nem is unatkozik az istentisztelet idején, a
tisztességes hivő is örül, mikor a misének vége van… örül, hogy helyes
dolgot cselekedett és hogy teljesitette a kötelességét.
Az idei karácsony semmiben se különbözött a tavalyitól, amint ez nem a
harmadévitől. Nyolctól tizig elbeszélgettek, arról, ami véletlenül
eszükbe jutott, de mindegyik inkább csak kedveskedésből hallgatta a
másikat. Bartelsznét nem érdekelte, ami a szerkesztőségben történik; és
a politika még kevésbbé. Bartelsz pedig egyébről nem tudott beszélni.
Hosszu idő óta mindennap tiz órát töltött szerkesztősége szobájának a
négy fala közt; csak az itt összefutó hirek foglalkoztatták, csak abban
a világban élt, amelyik folytonosan a nap eseményeit figyeli
madártávlatból és mégis szenvedelmes érdeklődéssel. De érezte, hogy
Bartelsznének mindez olyan messzeség, mint az északi sark jégmezői.
Azért szivesebben hallgatta az asszonyt. Csakhogy őt se igen érdekelte
az, amiről Bartelszné beszélhetett. Nem érdekelte a rokonság, nem
érdekelte semmi ismerős; még az se, ami Bartelsznénak a lelkét
foglalkoztatta, amit az asszony látott, hallott vagy olvasott.
Bartelszné tanárnő volt egy polgári leányiskolánál; napjának egy részét
férje előtt szinte ismeretlen emberek közt, olyan gondolkozás-körben s
olyan apró küzdelmek közt töltötte, amelyek Bartelsznek örökre idegenek
maradtak. Sok év óta csak egyetlenegy közös érdeklődésük volt.
Bartelszné nagyon szeretett volna igazgatónő lenni az iskolánál. Már
régen rászolgált erre az előmenetelre, az állás rövid időn harmadszor
üresedett meg, de versenytársai, tisztességes és nem tisztességes
eszközökkel, mindig lehetetlenné tették a dolgot, s előrelátható volt,
hogy most is meg fogják hiusitani. Az asszonynak ez a fel-felfakadó sebe
az embert is izgatta. De erről meg jobb volt nem beszélni. A törekvés
sikertelensége mind a kettőjüket csak idegessé tette.
Az idén is ezt az örök kérdést tárgyalták le a leghamarább. De Bartelsz
észrevette, hogy a karácsonyi jó hangulatra veszedelmes volna, ha tovább
is bolygatják a mindenféle keserüségben bőséges ügyet, s azért átsiklott
a nap eseményeire. Aztán Bartelszné mondott el egy pár jellemző
apróságot a tanártársairól, Bartelsz pedig, hogy megtámogassa a düledező
jókedvet, ujságiró-tréfákat, ugynevezett vidám eseteket beszélt el,
amelyek csak őt magát mulattatták.
Közben megittak egy pár pohár pezsgőt, de a pezsgő nem élénkitette fel
őket, mert egyikük se szeretett inni.
Tiz óra felé már mind a ketten belefáradtak egymás mulattatásába. Hiába,
már régen elszoktak attól, hogy hosszasabban beszélgessenek; valójában
nem volt egymásnak mit mondaniok.
Bartelsz a világért se vallotta volna meg magának, hogy egy kicsit,
bizony, unatkozik; szentségtörésnek tartotta volna ezt az otthonnal
szemben és éppen karácsony este!… De mind a ketten érezték, talán
jobban, mint valaha, hogy más-más gondolatvilágban élnek.
S a legelső alkalommal sietett megkeresni a „Kölnische Zeitung“-ot. Alig
várta már, hogy a „Kölnische Zeitung“-ot élvezhesse.
Aztán hosszu csend. Bartelsz gondolatai már valahol Angliában
kalandoztak; az asszonyé egy kissé mindenütt.
Hiába tartotta maga előtt könyvét, egy kis idő multán nem tudta követni
az iró-pedagógust. Az érthetetlen hangulatokkal teli, kivételes nap, –
meg talán az az egy-két pohár pezsgő, – szokatlanul mélázóvá tette.
Távoli és közeli dolgok furcsán összekavarodva kergetőztek a fejében.
És amint szórakozottan nézve el a könyve fölött, tekintete véletlenül
Bartelszre tévedt, egyszerre nagyon meglepte férjének az arca.
– Milyen öreg már! – szólt magában, nagyon megilletődve.
Máskor ettől a megfigyeléstől gondolata gyorsan tovarepült volna ahhoz a
fájdalmas sejtelemhez, amely évek óta a legkitartóbban foglakoztatta:
– Akkor én is nagyon megöregedhettem…
De nemrégiben végképp leszámolt ezzel a fájdalmas sejtelemmel. Igen, már
ő is öreg. Még csak negyvenhárom éves… több mint tiz évvel fiatalabb a
férjénél… de már ő is öreg. Néha vannak jó napjai, amikor még fiatal,
szép asszonynak látszik… néha, amikor jobbkedvü, mint rendesen, amikor
jobb szinben van, vagy esteli világitásnál, egy-egy szerencsés
öltözetben, kivált, ha sikerül kitünően fésülködnie, olyan, mint azok a
napsugaras, meleg, kora-szeptemberi délutánok, amelyeket a
legfigyelmesebb szem se tud megkülönböztetni a gyümölcshozó nyártól… de
már öreg. Mert az öregséget nem az évek száma teszi s a fiatalság nem a
még ép egészség, nem is az az idő, amig az ember fiatalnak érzi magát,
hanem az a mágnesesség, amelyet mások éreznek meg. Már öreg, mert már
nem kelt szerelmeket.
Máskor, azelőtt, amig csak kételkedett, a fiatalság önzésével, az utolsó
fiatalság makacs, ragadozó önzésével, csak magamagára gondolt volna, ha
férje arcán véletlenül észre találja venni, amit eddig nem vett észre: a
rémes változást. Máskor csak magamagát siratta volna, ha véletlenül a
férjén is meglátja, milyen rettenetesen pusztit az öregség.
De most már tudja, hogy igen, ő maga is megöregedett. Most már örökre
leszámolt ezzel a keserves tudattal, ha soha nem is nyugodhatik bele…
És most váratlan megfigyelését nem az az önző gondolat váltotta fel,
villámgyorsasággal, gondolatsebességgel… hanem egy érzés, mely épp ugy
meglepte, mint az, amit hirtelen meglátott.
Az volt az első gondolata:
Ime, ugy vette észre ezt a rémes változást, mint az idegenek, akik
régóta nem találkoztak rohamosan pusztuló ismerősükkel és akik meglátják
azt, amit az élettárs nem vett észre, mert az ujonnan látott kép
feltünően különbözik attól, amely az emlékezetükbe vésődött, mig az
élettárs semmit se lát, mert a mindennapos változás során szeme
hozzászokott az uj képhez és elfelejtette a régit.
Aztán az jutott eszébe:
Hogyan lehet ez? Miért, hogy ugy látta meg a nagy változást, amint az
idegen? Egyszerüen azért, mert sok, sok év mulhatott el azóta, hogy soha
se nézte meg jól férjének az arcát. Látta, de csak ugy látta, mint a
régi butorokat, és nem ügyelt rá, amint nem nézte meg ujra a régi
butorok cirádáit; tekintetét nem érdekelték az egymásra szaporodó redők,
mint ahogy nem figyelte meg a régi butorok romlását.
Igaz, hoszu idő óta alig-alig nézett rá. Igaz, hosszu idő óta, mikor
napjában kétszer találkoztak, alig-alig váltottak egy pár szót. Tiz éve
is lehet már…