Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az
álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az
ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.
Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik
kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy
elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.
Néha el-elalszik a márványasztalon.
Ilyenkor a pincérek felköltik és megmondják neki;
– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a
gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már
haza!