II. Sándor cár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy téli
reggel Kolb báró, a szentpétervári szinházak főfelügyelője és az udvar
támogatásával fentartott francia szinház intendánsa, megjelent Lenormand
kisasszony szállásán s beüzent a szinésznőhöz, hogy hivatalos ügyben
kiván szólni vele. Lenormand kisasszony azt üzente vissza, hogy szivesen
rendelkezésére áll a bárónak, ha megvárja, amig ő felöltözik; fáradjon a
szalónba.
A várakozás meglehetősen hosszu idejét Kolb báró egyesegyedül annak
szentelte, hogy folyton fontolgatta és latolgatta, mit fog mondani.
Kinos kötelességet kellett teljesitenie. Lenormand kisasszony egy
félévvel előbb még a párisi Comédie Francaise tagja volt s Kolb bárónak
csak nagy áldozatok árán sikerült rábirnia, hogy tiz évre a
szentpétervári francia szinházhoz szerződjék. A szerződés megkötése óta
Lenormand kisasszony mindössze kétszer játszott a szentpétervári francia
szinházban; Phaedrája is, Lecouvreur Adrienneje is nagyon tetszett az
egész közönségnek, legjobban az előkelőknek… és most Kolb bárónak mégis
azzal kellett előállania, hogy nagy sajnálatára lemond a tizéves
szerződésről, minden megokolás nélkül.
A szinésznő végre jelentkezett. S a báró, estefelé, erről a
beszélgetésről számolhatott be a főudvarmesternek:
_Lenormand_. Ó, ó, milyen ünnepies arc! Ha nem ismerném jól, báró, és ha
nem tudnám, hogy ön üres óráiban dalköltő, azt kellene hinnem: nini, ez
az úr a szentpétervári rendőrfő, aki tudtomra adja, hogy hazatoloncolnak
Franciaországba! Vagy talán haragszik azért, hogy szives meghivására nem
siettem jelentkezni a hivatalában, hanem azt feleltem, hogy: ha a
bárónak beszéde van velem, hát csak keressen fel?!…
_A báró_. Jobban szerettem volna, ha hozzám fárad. Igy kivánná a
hivatalos rend, állásom tekintélye…
_Lenormand_. Ó, ó, az ön állásának a tekintélye!… De egyelőre hagyjuk
ezt. Csak arra emlékeztetem, hogy ön nekem nem feljebbvalóm és én önnek
nem vagyok cselédje, hanem, igenis, az ön szinháza az egyik szerződő fél
és én a másik… a szerződésemben pedig ilyen esetekről nincs szó.
_A báró_. Erről sokat lehetne vitatkozni és az én felfogásom az, hogy a
meddig ön a szinház kötelékében van, köteles az intézet házirendjéhez
alkalmazkodni. A legtöbb szerződésben benne is van ez a kötelezettség
kifejezetten. Megengedem, hogy az önében nincs, de ez nem változtat
azon… Különben mindegy. Elállottam a kérésemtől s eljöttem magam, mert
én meg tudom érteni és tiszteletben tudom tartani a hölgyek idegességét,
különösen a szinházi hölgyekét.
_Lenormand_. No, nem éppen csak ezért jött el, hanem egy kissé azért is,
mert attól tartott, hogy ha egyszerüen rideg, hivatalos levélben közli
velem a mondanivalóját, botrányt találok csapni… és ezt ön igen szeretné
elkerülni.
_A báró_. Nem, ez eszem ágában se volt. Fel se tehetem azt, hogy
effélére tudná ragadtatni magát; nem képzelek olyan esetet… a
legrosszabb esetben is megóvná ettől a jóizlése. Aztán meg ön igen jól
tudja, hogy Oroszországban vagyunk és nem Párisban. Itt nem oly könnyü
botrányt csapni. De ha ön botrányról beszél, akkor ön tudja, hogy mit
kell mondanom és talán felmenthetne attól…
_Lenormand_. Könnyü kitalálnom, miért jött, de nem mentem fel semmitől…
ellenkezőleg, égek a kiváncsiságtól, hogy miképen fogalmazza meg a
mondanivalóját.
_A báró_. A legegyszerübben. Ön tisztában van vele, hogy parancsra járok
el és az érzésem ellenére csak kinos kötelességet teljesitek. Azért
olyan tisztelettel, a minőt az ön művészete megkövetelhet, de egyszerüen
tudtára adom önnek, hogy nagy sajnálatomra le kell mondanom az ön
további szerepléséről és szinházam felbontja a tizéves szerződést.
Természetesen nem zárkózom el ennek az elhatározásnak a jogi
következései elől és rajta leszek, hogy minden egyéb kivánságának
megfelelhessek, föltéve, hogy ön nem követel több kártalanitást, mint
amennyit a méltányosság megadhat.
_Lenormand_. Köszönöm, nem kérek belőle. Önök erre az álláspontra
helyezkednek: a szinésznő elvihet mindent, amit csak összeszedhet, de
mars!… A szinésznőnek az is elég, ha jól felpakkolhat… mindig meg
szoktak elégedni vele, ha mindent összecsomagolhatnak és magukkal
vihetnek, ami a kezük ügyébe akad, az utolsó gyufatartóig… ám vigye, ami
szemének, szájának kellemes, ha nem követel tulságosan sokat és nem
akarja elvinni még a templomtornyokat is!… Csakhogy én ám nem
helyezkedem erre az álláspontra! Nekem nem kell a kártalanitás; nekem
valami egyéb kell. Önök elkergetnek engem; tudni akarom, hogy miért
kergetnek el?! A megokolást követelem!
_A báró_. Csak kártalanitás van; megokolás nincs.
_Lenormand_. Ön parancsra jár el s nem tudja, hogy miért küld el a
szinháztól?
_A báró_. Nem tudom.
_Lenormand_. Ez ugyan nem valószinü, de segithetünk a bajon. Mert én
tudom, hogy miért küldenek el és elmondom önnek.
_A báró_. Nem akarom tudni.
_Lenormand_. Elhiszem, hanem azért mégis elmondom. Azért küldenek el,
kedvesem… most már bátran bizalmaskodhatom önnel, most már semmiesetre
se feljebbvalóm… tehát azért dobnak ki ebrudon, mert a legutolsó udvari
estén valamelyik nagyhercegnek a kellemetlen kis csemetéjét
pofonütöttem.
_A báró_. A nagyhercegi sarjakat nem szokás bántalmazni, akármilyen
fiatalok.
_Lenormand_. Csakhogy ez a kellemetlen kamasz, visszaélve azzal, hogy
nem látott senkit kettőnk közelében, a nélkül, hogy a viseletemmel erre
feljogositottam volna, olyan szabadságot engedett meg magának velem
szemben, amely szabadságba nem volt kedvem beleegyezni. A személyem az
enyém; azzal én rendelkezem; arra vonatkozólag nem kötöttünk semmiféle
szerződést.
_A báró_. A fiatalember tévedése menthető. Akármilyen kevés
élettapasztalata van, tudja azt, hogy e tekintetben nem mindenki olyan
érzékeny, amilyennek ön mutatkozik, és tudja azt is, hogy a szinésznők
az effélét, ha egyáltalán megharagusznak érte, nem szokták ennyire
szigoruan megtorolni. És bocsássa meg… semmi jogom bizalmas kérdéseket
intézni önhöz… a legkészségesebben elhiszem, hogy az ön magánélete
kizárja azt, hogy szivesen fogadta volna a fiatalember közeledését… a
mai világban már mindent megér az ember… minden társadalmi osztályban
olyan alakokat lát, a minőket régente soha…
_Lenormand_. Mindezzel azt akarja mondani, hogy: talán nem vagyok mindig
ennyire érzékeny?! Nem hát! Nem akarom én, babám, a Nebántsvirágot
játszani; montmartrei leány vagyok én, apám!… voltak kedveseim, ha éppen
tudni akarja.
_A báró_. De hát akkor?…
_Lenormand_. Csakhogy azokat választom, akiket akarok, mert ez emberi
jogom. Persze, többnyire olyanokat választok, akik nem így kezdik, hanem
okosabban. És ha éppen ki akarja csikarni tőlem ezt a vallomást, azt se
titkolom el, hogy meglehet, másvalakinek, aki nekem is tetszik… nemcsak
én neki… megbocsátottam volna még ezt a közeledést is. De megtámadómat,
ezt a satnya és csúnya kamaszt visszataszítónak találtam és
felháborított az a föltevése, hogy nekem az ő kis utálatosságát a kedvem
ellenére is el kell viselnem, csak azért, mert ő egy nagyhercegnek a
csemetéje. Értse meg, lelkem, nem a nő háborodott fel bennem, még csak
nem is a művésznő, hanem az ember! Azt mondhatnám, akárminek tart is a
fiu, már csak a művészetem is megkövetelte volna, hogy előbb érdeklődjék
egy kicsit, vajjon tetszik-e nekem az ilyen közeledés?! – de nem ezt
mondom. Hanem azt, hogy: csak a szavallatomat adtam el nekik, magamat
nem! Persze, ők azt képzelik, hogy mert a trón közelében születtek,
minden az övék; úgy a dolgok, mint a személyek. A dolgok – ez az ő
tulajdonuk, s a személyek – ezek az ő szolgáik. Nos hát, én ezt nem
ismerem el! Mert én nem vagyok cseléd; én a magam ura vagyok. És ha ön
azt mondja, hogy szociálista érzelmű vagyok, vagy pláne apacs vagyok,
mihelyt valaki a személyemmel akar rendelkezni, hát azt se bánom, mert
igaz!
_A báró_. Beláthatja, hogy ha valakiben ilyen túláradó a függetlenség
érzése, annak a helyzete egy udvari szinháznál előbb vagy utóbb
lehetetlenné válik.
_Lenormand_. Hogyan? Hát ön a szinházak tagjaitól is megköveteli a
lojalitást és mindjárt ilyen messzemenő lojalitást követel tőlük?! Hja,
öregem, azt meg kell mondani! De jól van, azt se bánom, hogy csak most
állanak vele elő; hanem azt már megkövetelem, hogy álljanak elő vele
nyiltan! Elkergetnek, mint egy hűtlen cselédet? Jól van; de ne titkolják
el, hogy miért? Nekem nem kell ezt szégyenlenem; ne szégyeljék ők se,
hogy ha megteszik! S azért: követelem a megokolást!
_A báró_. Szóval, botrányt akar?
_Lenormand_. Nem, csak nem akarok más helyett szégyenkezni. Nekem nincs
titkolni valóm. Hazautazom Párisba és mindenkinek elmondom, hogy mi
történt velem Oroszországban. Ennyi az egész. De mert beszélni akarok,
nem kérek a kártalanitásból. Különben sincs rá szükségem. Megtalálom a
helyemet Párisban.
_A báró_. Haragszik rám?
_Lenormand_. Miért haragudnám önre? Ön csak egy szegény szolga, aki azt
teszi, amit parancsolnak neki. Hanem a gazdái bizonyosan haragudni
fognak, mert ezuttal rosszul csinálta meg az alkalmat.
_A báró_. De, kisasszony…!
_Lenormand_. Ne fortyanjon fel. Voltak már szárnysegédek is, akik nem
haragudtak meg az efféléért. És én valahányszor egy-egy olyan udvari
méltóságot látok, akinek nagyon sok rendjele van, mindig gyanakszom,
hogy egyik-másik rendjelet nem valami kisasszonyügyben kifejtett
érdemeiért kapta-e? Ne vágjon a szavamba. Sohase kell a szavakért
haragudni, ha az ember magáért a dologért nem haragszik. Ennek össze
kell férnie az ön állásának a tekintélyével; s ön rajta is van, hogy a
kettőt összeegyeztesse, mert hiszen, amikor önnek el kell engem
kergetnie, mert nem állottam kötélnek, ön nem mond le az udvari
méltóságáról azért, hogy ezt ne kelljen megtennie. Szóval, vállalja
velök az egyetértést, a gondolatközösséget, ha nem is segédkezett éppen
a fiatalembernek. De nem kárhoztatom érte, mert ön nagyon szegény ember.
Ha udvari méltóságot viselő, magasrangú szolga is, de mégis csak szolga.
Önnek engedelmeskednie kell. És ha azt parancsolnák önnek, hogy
mosogassa ki a bemocskolt pezsgős poharakat, akkor is engedelmeskednie
kellene. Mert az udvarnál, azokon kivül, akik a trón közelében
születtek, a többiek mind csak különböző rangú cselédek; ön legalább igy
fogja fel a dolgot.
_A báró_. Kisasszony, ön nem méltatja az én kínos helyzetemet és
visszaél azzal, hogy a lovagiasságom még az önérzetem rovására is a
legnagyobb türelmességre kényszerít…
_Lenormand_. Nézze, én megteszem önnek azt a szivességet, hogy minden
nehézség nélkül, a legsímábban intézheti el ezt a kellemetlen ügyet,
mert holnap már nem is hallanak rólam és a szinháznak egy kopek erejéig
sem kell bajlódnia velem. Ennek fejében ön is megteheti nekem, hogy
legalább végighallgat. Már ugyis kevés mondanivalóm van.
_A báró_. Végighallgatom, kisasszony.
_Lenormand_. Még csak egy vallomással állok elő és egy tanácsot adok
önnek. Amikor ön engem Párisból Szent-Pétervárra csábított, kissé
udvarolni is kezdett nekem és ezt nem hagyta abba tegnapig. Megvallom,
azt képzeltem, hogy ha ön még egy darabig olyan csinosan folytatja,
ahogyan kezdte, meg fogom hallgatni önt. De megvallom azt is: ma nagyon
örülök annak, hogy nem siettem ezzel… hogy a kalandom most történt s nem
később, évek multán, amikor talán meg kellett volna bánnom, hogy jó
szivvel voltam önhöz. Nagyon örülök ennek, mert nem szeretem azokat a
férfiakat, akik bele tudnak nyugodni a szolgaságba, akármilyen nagy
méltósággal diszített szolgaságról legyen szó. Ez volt a vallomásom. A
tanácsom pedig az, hogy: ne irjon ön dalokat! Hagyja ezt Griegnek és
Csajkovszkinak s ön csak teljesítse a kötelességét. Ön erre született s
nem a dalköltésre.
_A báró_. Súlyosabban már nem sérthetett volna meg, de elégtételt kell
találnom abban, hogy bár a kínos kötelességek teljesítése mindig
bizonyos hősies önmegtagadást kíván, a megpróbáltatásnak még ebben a
nehéz órájában sem mondtam semmi olyast, amit ön szememre vethetne.
_Lenormand_. Isten önnel, báró ur!