Hét óra volt, midőn Dutens úrral a báróhoz menénk. Berlier, ki ugy
látszik kedélyállapotában kerülni igyekszik barátja vig, zajos körét,
egész nap nem mutatá magát, s miután szállásán nem találtuk, meg valánk
győződve, hogy bennünket megelőzött.
A báró, – a mint Gräfenbergben lehetlen lenni is máskép, – minden fény,
mondhatni kényelem nélkül lakik egy kisded ház emeletén, melynek három
szobácskája mindössze is, mivel ő és neje rendelkezhetnek.
E szobácskák közől a legnagyobbik képezé a termet, melyben a társaságot
találók, mely Berlier s a háziakon kivül nehány idegenből állt.
– Jőjjenek, jőjjenek uraim, rég várunk önökre. Képzeljék önök, Siegler
ismét az északi plántavilágról akar értekezést tartani, s Berlier úr
folytonosan álmodozik. Grófnő, engedje meg ön Dutens és Balázs urakat
bemutatnom.
A grófnő, ki Berlierrel egy album metszeteit nézegeté, ránk veté nagy
fekete szemeit, ajkain mosoly jelent meg, s annyi kellemmel hajolt meg
előttünk, hogy e perczben már meg tudám magamnak fejteni Berlier
elragadtatását. Hirtelen azonban, mielőtt egyetlen szót szólt volna, a
mosoly elhalt ajkain, szemeit zavartan földre süté, és arcza ijesztőleg
elhalványult. Meglepetve pillanték Dutensre, kit e változás okozójának
sejték. Arcza szinte halvány volt, ajkainak rángatózása élénk
felindulásra mutatott, s nem futá el figyelmemet, a mint meglepetésében
fogai közt e nevet sziszegé: Clotilde!
– Uraim… hebegé a grófnő alig hallhatólag.
– Nagyságos asszonyom, – szólék hirtelen, hogy alkalmat adjak zavarát
leküzdhetni, épen legapropobban érkezett Gräfenbergbe. A virágünnep
holnapután leend, s e táj oly szegény virágokban!
A grófnő megkisérte mosolyogni.
– Asszonyom, – mondá Dutens úr, kinek mint világfinak e másodpercz
tökéletesen elegendő volt, hogy magát rendbeszedje, – miután csak tegnap
érkezém vissza Breslauból, nem valék oly szerencsés önnek kikiáltási
ünnepélyén részt vehetni, de ez alkalmat sietek felhasználni, önnek,
mint a fürdő királynőjének, hódolatomat lábai elé tenni le.
– Ej, ej uraim, – szóla mosolyogva a bárónő, kinek figyelmét a grófnő és
Dutens közötti néma jelenet átfutotta, – önök alkotmányellenes eljárást
követnek. Nem tudják önök, hogy legalább harminczan vagyunk, kik e
trónra igényt tartanak, s kik nem engedjük magunkat ily könnyen
jogainktól megfosztani. Nemde Berlier úr, ön is igazat ad nekem?
Berlier azonban szerelmes volt, s igy nemcsak hogy nem kerülé el
figyelmét Dutens és a grófnő zavara, de a féltékenység, e tolakodó
iparlovag, mely a legelső s legkisebb rést felhasználja, hogy
betolakodjék a szivbe, már bizonyos hatalmat nyert fölötte, s e jelenet
elé nagyító üveget tartott.
– Én, – hebegé e szegény, szinéből egészen kikelt fiatal ember, – nem,
vagy igen, a miként parancsolja asszonyom.
– Bocsánat, Berlier úr, – felelé mosolyogva a házinő, – hogy
felriasztám, kérem folytassa álmát.
– Albert épen ugy tesz, – kiáltá hahotázva Siegler báró, – mint Gendlite
gróf Berlinben. Képzeljék önök, ezelőtt három évvel Berlinben…
A mig a báró hosszabb mint érdekesebb elbeszélését bevégzi, alkalmat
veszek magamnak önöknek Grandé grófnő külsejét leirni.
Képzeljenek önök egy magas, karcsu alakot, azon tökéllyel egész
termetében, melyet a szobrászok igyekeznek adni alakjaiknak. Képzeljenek
egy arczot, mely első pillanatra hatalmat nyer fölöttünk, egyes
részeinek sajátságossága, s az egésznek azon harmoniája által, melyet az
ellentétek harmoniájának lehet nevezni, s melyet lehetlen látnunk a
nélkül, hogy ne legyünk általa megbűvölve. Nagy fekete szemei merésszé
tesznek, hogy egy másik perczben minden bátorságodat elvegyék; aláomló
hosszu szőke fürtei ellentétben arczának sötét szinével, szemeinek,
szemöldjének éjszakájával sohajokat csalnak ajkaidra, melyeknek igaz
értelmét bevallani alig lenne bátorságod. Csak e tökéletlen halvány
festés után is átláthatják önök, hogy Berlier úr elragadtatása,
lelkesültsége épén nem természetellenes.
A báró bevégezte elbeszélését, mindenki nevetett rajta, még a grófnő is,
csak Berlier nem tudott mosolyt erőszakolni ajkaira. Hja! huszonkét éves
korunkban még nem birjuk azon előnyt, uralkodni mindazon érzés,
gondolat, fájdalom vagy gyönyör felett, mit érdekünkben áll palástolni.
– Ha már benne vagyunk az elbeszélésekben, – mondá a házinő, – Dutens
ur, engedje meg ön, igéretére emlékeztetnem. Regéljen ön nekünk afrikai
kalandjairól. Ön oly érdekesen tud elbeszélni.
– Parancsára állok asszonyom, csak könyörgöm szabad választást engedni
elbeszélésem tárgyai és szinhelyei között. E pillanat roszulválasztott
lenne nagysádékat tigrisekkel, oroszlánokkal rémiteni.
– Beszéljen ön a miről akar, Dutens úr, csak beszéljen ön.
– Tehát hölgyeim, – mondá, hangjának sajátságos nyomatot adva Dutens úr,
miközben szemeit merőn Grandé grófnőre szegzé, – egy estély történetét
fogom önöknek elregélni, mely multamnak egyik legfelejthetlenebb, bár
legkellemetlenebb emlékét képezi.
A grófnő zavara pillanatról pillanatra nő, Berlier úr, ki előtt
barátjának egy pillantása sem veszett el, alig bir ura lenni
felindulásának.
– Hogyan uram, ön bennünket egy estély történetével akar csodás
kalandjaiért kárpótolni? Ez estélynek, hogy a rövidebbet ne huzzuk,
legalább is Afrika valamely ismeretlen népének királyánál kell történni.
– Nyugodjék meg asszonyom, ez estély, melyről beszélni fogok, még
rendkivülibb helyen történt.
– Hogyan uram, még rendkivülibb helyen mint Afrika belseje? Dutens úr,
ön birja a titkot, elbeszéléseinek érdeket szerezni.
– Ez estély uraim…
Grandé grófnő szemeit az elbeszélőre szegzi, tekintetében önmegtagadás
és kegyelemérti esedezés van kifejezve. Dutens úr azonban ugy tesz,
mintha mindezt észre sem venné. Arczkifejezésének szigort igyekszik
adni, s hangjában azon metsző gunyor ismerhető fel, mely oly biztosan
sérti azokat kiket találni akar.
– Nos? Nos?
– A mennyben történt.
– A mennyben?
– Hogyan Dutens, ön az égiekkel áll összeköttetésben? Miért nem mondta
ön korábban, hogy megadtuk volna a kellő tiszteletet önnek.
Grandé grófnő hálásan tekintett Dutensre, ez mosolyra voná ajkait,
mintha mondta volna: „Ha azt hiszed menekülni fogsz, csalatkozol, várj
csak.“
– De kezdje ön el, kezdje ön el! – kiálta Siegler báró, – nem látja ön,
hogy a hölgyek magukon kivül vannak a kiváncsiság miatt?!
– Ezelőtt kétezer évvel, – kezdé meg Dutens úr – azon ostobaságot
követtem el, hogy beleszerettem egy hölgybe, kinél mint sógornőmnél nem
lett volna szabad tovább mennem a komoly tiszteletnél.
– Hogyan mondja ön, ezelőtt kétezer évvel? Ön nekünk római regéket akar
mesélni, nemde uram? Vagy tán Cagliostronak akarja magát kiadni Dutens
úr, én előre nyilvánitom hogy nem hiszek az örök életben.
– Hölgyeim, szakitá félbe e több oldalról jövő megjegyzéseket Dutens úr
– ha önök mindannyiszor félben fognak szakitani, valahányszor
elbeszélésemben valamely természetfeletties hihetetlenre gondolnak
találni, akkor szolgájokat azon sisyphusi szenvedésekre kárhoztatják,
hogy elbeszélését sohasem végezheti be. Kérnem kell azért önöket,
legyenek szivesek a hihetlennek tetsző körülmények megfejtését az
elbeszélés bevégzéseig elengedni, akkor három négy szó minden titkot le
fog leplezni.
– Tehát a mint mondám hölgyeim, ezelőtt kétezer évvel azt az ostobaságot
követtem el, hogy belebolondúltam egy hölgybe, kinél mindig józannak
kelle vala maradnom. De mit akarnak önök, e hölgy szép volt, és én még
harmincz éves sem valék egészen. Aztán még ha lett volna is erőm,
akaratom e szenvedély ellen küzdeni, hasztalan lett volna minden, e
hölgy előtt mi sem volt lehetetlen, ő nem közönséges nő, ő istennő, és
miért titkolnám tovább önök előtt, ő maga Venus volt.
Venus sógornőm volt. Azon boldog időben ugyanis, a mint tudják önök, nem
volt még olyan átléphetlen gát az istenek és földiek között mint most.
Akkor az égiek barátságban, sőt rokonságban álltak a földiekkkel, és igy
történt hogy a bájos Venus bájtalan férjével Vulkánnal a kovácscsal
sógorságban álltam. De a rokonság mint most, akkor is épen oly kevéssé
volt képes meggátolni a galánt viszonyokat; s egy szép napon, anélkül
hogy számot tudnék adni magamnak, miként történt: Venus lábainál találám
magamat. Venus mosolygott, azon mosollyal, melynek istenségét
köszönheté, kezét nyújtá felém, s gyöngéden fölemelve susogá:
– Alfréd! ah bocsánat, a patvarban is! akkor Antoniusnak neveztek.
Antonius, rég gyanitom, hogy szeretsz, köszönöm hogy nyilatkoztál, ah,
mert én is szeretlek; szeretlek azon mértékben, melyben férjemet
gyülölöm, s ha még soká késtél volna, nekem kelle vala az első
nyilatkozatot tenni, mert én nem élhetek többé nélküled.
Amint láthatják önök hölgyeim, Venus nem azon nő volt, kinél sok
csavargásra, mellékutak használatára lett volna szükség. Ő nyilt,
őszinte volt, érzelmeiben semmi előitélet, vagy társodalmi balfogalmak
által magát korlátoztatni nem engedé, s én boldognak érzém magamat, a
mint boldognak érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor szeretünk, s
valahányszor magunkat szerettetni hisszük. Paradicsomom három hóig
tartott. Ebből láthatják önök, hogy ezelőtt kétezer évvel is csak
regényekben, és a költők álmaiban létezett az egy és örök szerelem!… Ah,
de én önöknek egy estély történetét igértem elbeszélni! Türelem. Most
már következni fog. Tehát három hóig boldog valék, de mindennek a
világon, úgy e három hónak is vége lön, s egy szép napon, jobban mondva
egy szép estvén, legkellemetlenebbűl riasztatám fel azon szép álomból,
mi a szerelmesek szótárában, boldogságnak van nevezve. De végre térjünk
magára az estélyre.
E nagyszerű estély az Olympon tartatott. A főbb istenségeken kivűl
hivatalosak voltak valamennyi félistenek, tündérek, sylfidek, párkák s
mindazok, kik akkori időben a jó társasághoz tartoztak.
Bennünket földieket ha csak költők, hérosok, s igy félistenek nem
voltunk, ritkán ért e szerencse, én azonban mint Venus kegyencze, nem
tudom mily czim alatt, de kaptam meghivást, s elképzelhetik önök, hogy
szivem a szokottnál sebesebben dobogott, midőn földi lábaimmal a terembe
léptem, mely istenekkel és istennőkkel volt tele. A terem azonban
annyira tömve volt, hogy nem sokára tökéletesen visszanyertem
hidegvéremet, látván, hogy senki sem törődik velem, s igy nem tarthatok
a fölismeréstől.
A társaságot a mint nem is várám máskép, a szó legszorosb értelmében
fényesnek találám. Mi sem hasonlitható a hölgyek toilettejéhez. A mit
izlés, müvészet és kincsek adhatnak, az mind egyesitve volt.
Legfeltűnőbb alakok voltak mindazonáltal Venus, Minerva és Júno; az est
királynéja azonban Venus volt. Egyszerű fehér ruhája csak emelé
előnyeit, s mig Junónak mint háziasszonynak, a kötelességbókok jutottak,
s mig Minerva kénytelen volt egy pár öreg, komoly úr társaságához
csinálni jó arczot, addig az egész fiatalság, sőt a korosabb osztály
jelentékenyebb része is Venus körébe tolúlt, egy mosolyt, nehány hangot
ellesni ajkairól.
Sok küzdelembe kerűlt mig keresztűlhatolva a sűrü tömegen, körébe
juthattam. Ő egy mosollyal fogadott, melyért az egész társaság rögtön
ellenségemmé vált, de én mit sem törődtem e kedvezőtlen benyomással,
szivem és hiúságom egyiránt boldogitva volt.
A zenekar e perczben egy quadrille nyitányát kezdé játszani, Venus a
legszeretetreméltóbb egyszerűséggel nyujtá nekem kezét, félhangon, de
mégis úgy hogy a körűlállók legnagyobb része hallhatá, mondván: Ön oly
későn érkezik uram, hogy megérdemlené, hogy elfeledtem legyen
igéretemet.
Irigyelve és boldogságtól ragyogó arczczal vezetém őt a tánczterembe.
Mint mindig, ha Venus tánczolt, sűrü, több rétegü kör alakúlt a colonne
körül. Mindazok, kik nem voltak szerencsések vele tánczolhatni, legalább
nézésében igyekeztek maguknak kárpótlást szerezni. Vulkán, a férj, a
legelső sorban állt, s ez estve különösen féltékeny szeszélyben látszott
lenni.
– Antonius – susogá Venus, felhasználva egy pillanatot, melyben magát a
kémkedéstől mentnek hivé – fontos beszédem van önnel. A quadrille után
suhanjon ön amaz ajtón át a kertbe, s várjon rám a fasorok végénél, tiz
percz alatt önnél leendek.
Nehány percz alatt a kijelölt helyen valék, s vártam a perczek haladását
azon türelmetlenséggel, mellyel kedveseink után várakozva az időt állani
gondoljuk. Végre közeledő lépteket vevék észre, de ki irhatja le
meglepetésemet, midőn Venus könnyű léptei helyett, a férj, Vulkán
nehezkés és czammogó járását ismerém föl. Tudják önök, a jó öreg sánta
volt. El akartam sietni mielőtt fölismert volna, de már késő volt.
– Antonius úr! Antonius úr! – kiáltá utánam.
– Nos uram? – mondám rendbeszedve magamat.
– Nem lenne ön szives Antonius úr – kérdé gunyos hangon az öreg, tudatni
velem az okot, mi önt készteté, a termet elhagyva, e félreeső helyre
jönni.
– Ön nagyon kiváncsi, Vulkán úr – válaszolám, sejtve hogy féltékenysége
hozta őt ide.
– Ön nem akarja elmondani. Jó, tehát elmondom én, – ön e pillanatban
nőmre, Venusra vár.
– Vulkán úr! – hebegém elképzelhető megzavarodással.
– De tudatnom kell önnel, hogy ő nem fog eljönni, s hogy engem kért föl
őt kimenteni.
– Ön csalatkozik Vulkán úr.
– Szót sem uram – vága szavaimba növekvő dühvel a férj, – hallgasson ön,
itt nekem van jogom beszélni. Ön el akarta csábitani nőmet, meg akarta
gyalázni nevemet, de szerencsére nőm ismeri kötelességeit. Nehány
perczczel ezelőtt mindent megvallott, azt sem hallgatta el, hogy nem
állhatva ellent tovább ön tolakodásainak, hogy szabadulhasson, kénytelen
volt e találkozásba beleegyezni, a mint látja uram, jól vagyok
értesülve. És most uram, válasszon ön e kardok közől, mert remélem nem
fog vonakodni elégtételt adni annak, kit mindenétől – becsületétől
kivánt megrabolni. Válasszon ön!
Én félretolám a felém nyujtott kardokat, s értésére igyekvém adni, hogy
kora és lábainak betegsége lehetlenné teszi közöttünk a viadalt.
– Vegye ön e kardot, fiatal ember! kiálta dühtől reszkető hangon – ha
nem akarja ön, hogy alávalósága mellett még gyávának is tartsam önt!
Mit volt mit tennem? Átvevém az egyik kardot, elhatározva, hogy azt csak
védőleg fogom használni.
A hold fényesen sütött, s világánál tisztán kivehetém azon düht, mellyel
megkezdé a viadalt, csapásai súlyosak voltak, s én meg voltam lepetve
azon élénkség, ügyesség által, mellyel kardját forgatta. Mintegy öt
perczig tartott a viadal már, midőn a holdat hirtelen fellegek
fátyolozák el, s én reszketve, hogy talán akaratom ellenére megsebzendem
ellenemet, már épen inditványozni akarám, hogy szűnjünk meg, mig újra
világunk leend, midőn hirtelen mint villám egy irtózatos csapást érzek
balhomlokomon, s e vágást kapva, melynek helyét ma is hordozom, öntudat
nélkül rogytam össze.
Az egész társaság meg volt hatva, renditve ez elbeszélés véres vége
által, melynek bizonyitványát az elbeszélő arczán hordozá:
– Ön bevégzé elbeszélését Dutens úr, s igy kérhetjük önt a menny és
istenek titkát leleplezni.
– E titok igen egyszerű, asszonyom! Midőn szerelmesek vagyunk, nem
mennyben képzeljük-e magunkat, s nem istennőnek hisszük-e azt, kit
szeretünk? Fogadják el önök, hogy a férj a mennykőkovács helyett
egyszerű vasgyár-birtokos volt, adjanak önök a nőnek Venus helyett,
valamely földi nevet, mint Marie, Luiz vagy Clotilde, s az egész esemény
visszanyeri természetes szinét.
De engedelmökkel, még hiányzik a vég elbeszélésemből. Másnap, midőn
visszanyertem eszméletemet, első mi szemeimbe tűnt, a férj halvány és
dúlt arcza volt, ki ágyam mögött állt. – Bocsánat, bocsánat Alfréd, én
bolond őrjöngő valék.
Válaszolni akartam, de meggátolt.
– Hallgasson ön, az orvos megtiltá a beszédet. De ön meg van boszúlva
Alfréd – folytatá szégyentől és dühtől remegő hangon, – ama
megvetésreméltó nő, Clotilde csak azért árulá el önt, hogy engem a
teremből eltávolítva alkalma legyen új kedvesével megszökni!
– Az istenért grófnő, mi lelte önt? kiálták többen. Valójában Grandé
grófnő, ki ez elbeszélés alatt mind inkább inkább elhalványúlt, e
perczben ájúltan hanyatlott le székéről.
Dutens volt első, ki segitségére sietett, s túlbuzgalma vagy
ügyetlensége okozá-e, de mialatt a grófnőt fölemelve székébe,
visszahelyzé, egy finom, művészileg készitett szőke paróka esett a
földre, s a grófnő márvány vállaira egy egész erdeje hullott alá a
legfényesebb s legfeketébb hajfürtöknek.
A társaság egy része az elalélt hölgyben megütközéssel ismerte föl az
egy idő óta oly sokat emlegetett *** asszonyt.
* * *
Másnap még nap felkölte előtt egy postakocsi vágtatott ki Freiwaldauból,
a postillionnak tizszeres borravaló volt igérve. A kocsiban Grandé
grófnő ült.