Ha ezernyolczszáz helyett ezerhétszázötvenötöt irnánk, kissé több
fáradságomba kerűlne önökkel ez esemény színhelyét megismertetni. Most
elég ha azt mondom, hogy az Freivaldau, Gräfenberg szomszédságában.
Ezerhétszázötvenötben csak az adószedők ismerték e kis nyomorúlt
fészket, ezernyolczszázötvenötben a Dontól a Tigrisig s Brasiliától
Syberiáig mindenki úgy beszélt felőle mint az egészség, élet Mekkájáról.
Ezerhétszázötvenötben az idegennek több órai tudakozódásra lett volna
szüksége magán Freivaldau környékén is, mig valaki emlékezett volna egy
Priesznicz nevü szegény favágóra; hatvan évvel később a föld bármely
sarkából elég volt e favágó fiának szóló levelet igy czimezni:
Priesznicz Vinczének Europában. A hir istenasszonya egy kegymosolyt
küldött ez ifju pórfi felé, s e mosoly balzsama megfűszerezé a léget ez
ifju nevével egyik polustól a másikig.
Mint egy gigas, mely az éggel akar csatára kelni, úgy áll büszkén,
magosan a bércz, melynek oldalán épült a gyógyintézet, honnan alig ötven
év alatt több mint negyvenezer kétségbeesett távozott a jövő reményével
szivében, az egészség rózsájával arczán, s a hála imáival ajkain.
Mint egy bűnbánó a Madonna képe előtt, úgy fekszik a bércz lábainál
Freivaldau, melynek ezerhétszázban alig volt nyomorúlt hetven-nyolczvan
fabódéja, melyben mintegy ötszáz lélek napról napra küzdött az
éhhalállal, s melynek ma ötezer lakosa csinnal épitett kőházakban él,
egyszerűen, munkával, de nélkülözést csak a „régi“ sanyarú idők regéiből
ismerve.
E városka Priesznicznek köszöni mindenét, s tán azért rendelé a
gondviselés, hogy örök hálája jeléűl lábainál térdeljen azon bércznek,
melynek csúcsát ugyanazon gondviselés Priesznicz emlékoszlopáúl teremté…
1854-ben a nyarat, az őszt és a tél egy részét Gräfenbergben töltöttem.
Több ismeretségeim között különösen Dutens és Berlier urak voltak azok,
kiknek társasága legtöbb gyönyört, szórakozást nyújtott, s kiket mint ez
elbeszélésnek hőseit, sietek önöknek bemutatni.
Dutens Alfréd, magas szikár férfi. Harminczöt évei daczára, senki sem
tánczol nálánál könnyebben, kecsesebben. A la Napoleon szakála s
kipödrött bajusza bizonyos katonás kifejezést ad arczának, mi neki
hizelegni látszik, bárha sem tagadni sem bevallani határozottan nem
akarja: ha szolgált-e? Modora világfié, férfiak közt mindamellett néha
kissé nyers, melyet én azonban nála felvettnek hiszek, hogy arczához
következetes maradjon. Bal szemöldjén egy forradás látszik, melyben első
pillanatra egy ügyes kardvágás emlékét ismerhetni fel. Hogy e kardvágás
egész valószinüséggel lejebb is hatolt, s szemén is jelentékeny zúzást
okozhatott, onnan gyanitom, mert bal szeme előtt folytonosan fekete
selyem fényellenzőt hord, mely noha még emeli arczának érdekességét, nem
tartom annyira hiúnak, hogy pusztán ezért hordaná. E sebhely
történetéről soha nem hallám őt beszélni, s ha azon arczkifejezésről és
hangról, melyen egy e tárgyban hozzá kérdést intézett kiváncsinak
felelé, hogy ez eseményről nem szeret és nem akar beszélni,
következtetni akarok: a sebhely nem tartozik múltjának kellemesebb
emlékei sorába.
Születésére franczia. Lakhelye télen Páris, nyáron az egész világ. Egyik
évben elmegy a Misisippi csodaszép partjain álmodozni rezgő
holdsugárnál: – némely parti állatkák a hold feljöttekor sajátságos
sziszegést hallatnak; – hogy ez álmokat a másik évben Carlsbadban
elregélje. 700,000 frank évi jövedelem megenged ily kalandos életet.
Berlier Albert a világon a legvonzóbb, legszeretetre méltóbb fiatal
ember: Arcza, melynek vonásai szelidek, és egész a nőiségig finomak,
komoly és bánatos, mintha már múltja volna. Pedig csak huszonkét éves, s
e korban csak jövőnk van. Modora nyájas, udvarias mindig, egész az
önmegtagadásig. Társalgása, ha bele birod a folyamba vezetni,
ellenállhatlan; de hallgatagsága azok előtt, kik kevésbbé ismerik,
kerültté teszi őt. Mint Dutens úr, ő szinte franczia, párisi s egyike
azon rajongó álmodozóknak, kik egy éltet álmodnak keresztűl, keresve,
ábrándozva, sohajtozva egy eszménykép után, melyet bizarr képzeletük oly
tulajdonokkal ékesit föl, minőket egyesitve senki sem bir. Az ábrándozó
nem egyszer hiszi feltalálni álmainak e királynéját, hódolattal közelit
felé, remegve, szerényen mint egy oltár elé, földre omlik lábaihoz,
áldozatúl ajánlja szivét, reményeit, életét, és üdvezültnek hiszi magát
– mig fölébred, kiábrándúl, hogy szive megszakadjon, vagy e csalódásból
kigyógyúlva új csalképeknek essék áldozatúl. Szóval Albert egyike azon
bolondoknak, kik a napot nézik a helyett, hogy a földet néznék, s kik
istennők után epekednek s elmulasztják nők karjai között megittasodni
attól, a mi kevés e földön az istenségből van. Röviden: Berlier költő.
E két férfit, eh! legyünk udvariasak, Dutens úr e bókot harminczöt
éveivel igen izletesnek találandja: e két fiatal embert szoros barátság
füzé össze, melynek legerősebb kötelékei épen jellemök, egyéniségök
ellentétességében lelhetők fel.
Most már azonban a hosszas bevezetés és jellemzés után sietnem kell az
elbeszélés megkezdésével, hogy türelmöket, melyet, elég vakmerő vagyok
reméleni hogy még eddig nem vesztének el, ne veszélyeztessem.
Egy gyönyörű őszi reggelen, – szeptember 14-ike volt, de ez nem tartozik
a dologra, – fürdésemet végezve, a fenyves erdőben járkálék merengve a
szellő titkos elbeszélésein, melyet a fenyük, a mint bólingatásaikból
gyanítom, sok érdekeltséggel hallgattak. A nap még csak homlokát mutatá
aranyos arczának. Alig volt öt óra. A regg csodaszép volt, s higyjék meg
önök nekem, hogy önök is csak nyertek volna vele, ha ágyok melege
helyett, velem itt a nap melegét élvezték volna.
De mindamellett, hogy oly korán volt, nem voltam magam, az erdő szintugy
hangzott a járókelők csevegéseitől és nevetközéseitől. Több nő is volt a
gyógyvendégek között, s a mint tudják önök, a nők még akkor is szeretnek
csevegni és nevetkézni ha betegek.
Gräfenbergben ilyen életet élnek. Itt a nap nem kapja az embereket
ágyban. Ellenkezőleg. Ezt az emberek teszik vele.
– Jó reggelt uram! Jó reggelt asszonyaim! Voltak-e szép álmaik? Hogyan
van ön mellbajával uram? Pirongassák ki asszonyaim e rest urat;
képzeljék! már kétnegyed hatra, és ő még csak most jön! Hogy találja ön
ma a vizet, én bizonyos keserűséget gondolok izlelni benne. Vigyázzanak
hölgyeim – egy béka! Ilyszerü rövid párbeszéd keletkezik a találkozók
között, anélkül, hogy csak perczre megállanának. Köszöntik egymást s
tovasietnek.
Nevemet hallám e perczben, visszafordulok, s a két barátot, ez
elbeszélés két hősét Dutens és Berlier urakat pillantom meg hátam
mögött.
– Jó reggelt Berlier úr! Jó reggelt Dutens úr! Ah, ön megjött végre. De
mondja csak uram, mi az ördögöt csinált ön két hétig Breslauban? Ön
elutazik két napra, s marad két hétig! Ez önnek rendes időszámitása?
– Mit akar ön. Ezek a németek sokkal okosabbak mint Párisban hiszik. Mi
francziák dicsekszünk vele, hogy kivülünk nem tud élni senki. Ezek a
németek kinevetnek bennünket, s szép csendesen árkádiává alakítják
hazájokat. Ah minő hölgyek! minő asztal! Ön azt kérdé uram, mit
csináltam Breslauban? Azt uram, mit Gräfenbergben elég ostobák az
emberek nem csinálni. Ah! uram, minő lábak! Vigyen el az ördög elevenen,
ha két egész telet nem fogok Breslauban tölteni!
– Ah, ön tehát a szép nők után szaladgált Dutens úr! Vigyázzon ön, ez
nem gräfenbergi életmód!
– Bah! Kérdezze ön csak Berliert, nincs-e már Gräfenbergben is hölgy, ki
miatt az ember jogosan elvesztheti eszét! De mi az ördögöt akar Albert e
carthausi pofával? Mondja csak ön, távollétem alatt mindig ily
eczetarczczal látta-e őt? Hogyan tűrte el ön ez unalmas szokást?
Berlier mosolyogni igyekezett, bár meglátszott rajta, hogy egészen
egyébre gondol, mint barátja gáncsaira.
– Igy, igy monsieur Albert, ezt már szeretem. Ön a javulás utján van, s
ne féljen ön, én jót állok felőle, hogy ez utról nem fog letérni! De
apropos! Alexander úr, tudja ön már, hogy e bérczek s források között
valóságos silfidek, tündérnők léteznek, tudja-e ön hogy a mi álmodozó
Berlierünk is feltalálta istennőjét?
– Ah?!
– Hogyan, ön még nem látta őt? Képzelje ön, a mig én Breslauban földiek
után futkározom, addig Gräfenbergbe az égiek szállnak alá, s
természetesen a kegyencz Berlier. Megvallom átkozottul kiváncsi vagyok
ez istennőre, s csak attól tartok, hogy ez is csak olyan lesz, mint a
minőket 93-ban Párisban minden utczában lehetett látni.
– Alfréd ön túlmegy tréfájában.
– Mit akar ön? Ama szép időben nem is volt nálunk valódi chevalier, ki
imádottját ki nem kiáltotta istennőnek. Ah ezer ördög! Ha én e korban
éltem volna!
– Mit tett volna ön Dutens úr?
– Fő-fő pappá neveztettem volna ki magamat, hogy Páris s egész
Francziaország istennőinek oltárán áldozhassam!
– Az veszélyes játék lett volna Dutens úr. Tudja ön mi rejlett ez
istennők oltártakarója alatt?
– Nos?
– A guillotine.
– Ki beszél itt guillotineról? – kérdé egy vékony, sivító hang
mögöttünk, melyben azonnal Siegler báró úr hangját ismertük fel. – Ah
önök politizálnak uraim. Nem tudják önök, hogy Priesznicz a politikát a
vizgyógymód legdühösebb ellenségének nyilvánitotta. Ah… de lám, lám, a
jó Dutens, ön megjött, és én még meg sem szoritám kezét. Isten hozta önt
Alfréd és pedig a legjobbkor, mert hallják uraim, és ön különösen
Berlier úr, hogy nőm elég szerencsés, Freiwaldau és Gräfenberg
királynéját ma este házánál elfogadni, és e szerencsét önökkel is meg
kivánja osztani uraim. Remélem eljönnek önök!
– De ki az ördögről beszél ön báró úr?
– Kérdje ön Albertet, nincs-e igazam, midőn őt a világ legszebb
asszonyának kiáltom ki.
– Ah, báró úr, – kiálta lelkesedéssel Berlier, – ön nagyon fukar a
szavakban!
– De végre báró úr, kérem beszéljen világosabban. Én nem vagyok poéta
mint Berlier. Ki azon ujonérkezett nő?
– Ki lenne más? Grandé grófnő. Tehát estére, uraim. Csak figyelmeztetem
önöket, hogy korán jőjjenek, mert a patvarban! egy kis különbséget csak
kell csinálnunk a thea- és vizestélyek között!