Képzeljék önök édes meglepetésemet: az udvaron érdekes vitatkozó nőm
kocsiját pillantám meg.
Áldani kezdém a záport, mint pár perczczel azelőtt átkozám.
Pedig még akkor nem is sejtém egészen a szerencse nagyságát, mit neki
köszönheték.
– Legalább pár órát még együtt lehetek vele! – gondolám magamban –
hallhatom hangját… nézhetek szemébe… s e gondolat elfeledteté, ah!
fölszárítá vizes öltözetemet!
Midőn a szobába léptem, elémbe jött, s sajátszerű jóságos mosollyal
fogadá üdvözletemet, mely egészen magamon kivül ragadott.
– Nagysád ördögből percz alatt angyallá változtatott. Csak imént, alig
nehány pillanattal ezelőtt kifogyhatlan voltam a szitok és átokban e
zápor ellen, s im most alig találok gondolatot, mely méltólag kifejezze
hálámat iránta.
– S e rögtöni átalakulásnak én vagyok eszközlője?
– Egyedül nagysád.
– Örvendek, – és miként?
– Mert… mert…
– Nos?
– Mert végtelen boldognak érzem magamat, hogy itt találtam nagysádat!
– Én ellenkezőleg, boszankodom.
– Hogy ismét találkozánk?
– Nem. Hogy itt kell vesztegetnem az időt.
– Vigasztalja nagysádat azon tudat, hogy van valaki, ki ez által
végtelen boldog…
– Ej, ej, uram! ön, daczára vizes öltönyének, nagyon is tüzesen beszél.
– Érzek!
– Még jobb! S miért, ha szabad kérdeznem?
– Mert nagysáddal együtt lehetek!…
– Annyira szivén fekszik a vesztett csata?
– Épen nem. Sőt ha szabad kérnem…
– Mit kiván ön?
– Ne beszéljünk többet e tárgyról. Miután nagysád határozottan
nyilvánitá, hogy nem fog engedni, hiuságom hátralépni parancsol, s e kis
hiuság úgy hiszem megbocsátható.
– Általam annál is inkább, mert diadalomat tökéletessé teszi!
De nézze nagysád, a zápor a helyett hogy csendesednék, nőttön nő. Az ég
egészen el van borulva, az est itt van, az utak veszélyesek, az állomás
távol: nem lenne-e tanácsosabb az éjjet itt tölteni?
– Oh nem. Utam sietős. Mihelyest kissé szűnik az eső, legott indulok.
– De az nem fog megszűnni, hisz mind jobban esik. Ily időben, s ily
veszélyes helyeken valójában nem eszélyes dolog útra kelni.
– Köszönöm figyelmeztetését. Bár ha őszinte akarok lenni…
– Oh kérem legyen az. Az őszinteség mindig bizalom s megtisztelés jele,
s én igen boldog lennék, ha nagysád némi bizalomra méltatna.
– Viselete igen önzőnek tűnik fel. Ön maraszt, mert kocsisa hihetőleg
értésére adá, miszerint lovai annyira elálltak, hogy teljességgel nem
mehet tovább, s mert irtózik az unalomtól.
– Nagysád igaztalan. Igaz ugyan, nem is akarom tagadni! hogy némi önzés
is vegyül viseletembe, de ennek sokkal tiszteletreméltóbb alapja van,
mint az unalomtóli félelem… Különben is, én soha nem unatkozom, s azt
hiszem hogy oly ember, kinek csak némi emlékei vannak, s ki csak kissé
élénkebb képzelődő erővel bir is, nem unatkozhatik soha. E betegség csak
szellemtelen emberek átka, kik ha teendőjök nincs, gondolkodni nem
szoktak, vagy nem tudnak.
– Igaza van. De mondja csak: mellyek azon tiszteletreméltó okok,
melyekkel önzését menteni igyekszik?
– Nagysád engem őszinteséggel tisztelt meg. Megengedi nekem is nyiltan
beszélnem?
– Sőt kérem.
– Bármennyire nevetségeseknek tűnjenek is fel szavaim, el kell mondanom,
miszerint nagysád külsejében, szavaiban, hangjában, modorában van
valami, mi kellemessé, édessé, és – miért hallgatnám el – ohajtottá
teszi közellétét!
– Uram…
– Mi e rövid idő alatt, mit társaságában tölthetni szerencsés valék,
elragadt, elbájolt annyira, hogy a nélkül hogy okát tudnám adni, minden
remény nélkül közelébe vonzatám, s én kocsisomat ajándékokkal halmozám
el, hogy legalább a kocsija által fölvert porban gyönyörködhessem; ah!
mert e felleg elrejté bár sovár szemeim elől, de tudtomra adá legalább,
hogy még egészen nem vesztém el nagyságodat!
– Tudja ön uram, hogy ez egész szerelmivallomás!
– Nevezze bár minek, de boldog vagyok, hogy elmondhatám.
– A dolog mulatságossá kezd válni, s szinte hajlandó vagyok…
– Ön marad?!
– De hát nem látja ön mily idő?…
– Megengedi, hogy kocsisának tudtára adjam parancsát?
– Ha oly szives akar lenni. De csak azon esetre, ha a vihar meg nem
szünnék.
A parancsot mindkét kocsis örömmel fogadá, s intézkedtem arról is,
miszerint ha az idő föl is találna tisztulni, mitől ugyan nem volt okom
sokat tartani, a tovább utazásnak ezer akadályai merüljenek föl.
Midőn a kiosztott rendeletek után a szobába visszatértem,
ismeretlennőmet, ki felől hallgatagnak épen nem rágalmazható kocsisától
már némi tudositásokat nyertem, táskájában keresgélve találtam, mi
azonnal sejteni engedé, hogy neki sincs igen nagy kedve utra kelni – –
ily rosz időben.
– Először is uram, ha már e nyomorult kocsmában kell töltenünk az éjt,
intézkedjék ön, hogy estelit készítsenek, mert meg kell vallanom,
étvágyam tűrhetlenül kezd jelentkezni.
Annál örömestebb teljesítettem kivánatát, mert költői elragadtatásom
daczára, minek csak imént adám oly fényes bizonyságát, én sem valék
egészen mentt e földi vágytól.
Azonban az élet apró bajai itt ugyancsak vállainkra nehezedtek!
A kocsmárosné, egy duzzogó, dörmögő teremtés, röviden de annál
érthetőbben értésemre adá, miszerint mije sincs, és igy mit sem adhat.
Azok előtt, kik a városi vendéglőkön kivül a kisebbszerű falusi
kocsmákat nem ismerik, hihetetlennek és rágalomnak fog e körülmény
tetszeni; de kik elég szerencsétlenek voltak valaha vihar, vagy más uti
malheur következtében ily helyeken keresni menedéket, tudhatják, hogy
itt bizony az ellátás kényelmességétől akár éhen meghalhat az ember.
A vidéki utazók ismerik már e körülményt, s azért jól felszerelt
utitáskák kisérete nélkül nem is indulnak ki házukból, de nagyvárosi
ember nem egyszer kénytelen több rendbeli nélkülözés árán ismerni meg ez
óvatossági rendszabály jótékonyságát.
Midőn ismeretlennőmnek intézkedéseim ez eredménytelenségét értésére
adám, sohajtva jegyzé meg, miszerint utikamrája tökéletesen üres, s
kérdé, ha e tekintetben nem vagyok-e gazdagabb?
Tudtára adám, hogy nálam is ürülőfélben van ugyan a mozgó szekrény, de
azért még mindig találhatni annyit, mennyi elégséges leend étvágyunk
kielégitésére, s nehány pillanat mulva épen annyi vidorsággal és kedvvel
estelizénk, mintha legkitünőbb franczia szakács remekei párologtak volna
előttünk, keményedésnek indult pogácsánk, és fogyatékán levő hideg
pulykánk helyett.
Én bort rendelék, s a pezsgő borszéki savanyúvíz kedveért, melyet a
székely föld bármely zug csapszékében is találhatni, szép ismeretlennőm
sem vonakodott pár poharacskával kiüríteni.
Mondják: a bor bátorságot ad.
Igaz.
A mily mértékben ürült az előttem álló üveg, épen oly mértékben tünt
tova tartózkodásom; rövid idő eltelte után már csak kevéssé zavartak, s
végre egészen elfeledém ismeretlennőm szigorú elveit, melyeket csak pár
órával ezelőtt még kétségbeejtőknek találtam.
Ismeretlennőmnek viseletében fedeztem fel némi bátorítót, s huszonnégy
éves fiatal embernek, még hozzá ha habzó pohár csillog kezei közt, ennyi
bizonyára elég, hogy magánkivül ragadtassék.
Magamon kivül ragadtattam.
Marie (nemde szép név? igy híták őt) csak mosolygott badarságaimon.
De hogy mosolygott!
Ne kivánják önök, hogy leirjam e mosolyt, ez lehetlen!
Megfogám kezeit – nem vonta vissza.
Mennyi gyönyör fekszik egy kéz érintésében, ha az a kéz picziny, finom,
puha, s ha annak a kéznek oly szép, oly igéző tulajdonosnője van, mint
Marie!
Betemetém tekintetemet sötét szemeibe, s a mit nem mert, remegett
elmondani a gyáva ajk, azt mind és sokkal melegebben elmondák tüzes
pillantásaim.
Ő felelt e pillantásokra, s e felelet minden inkább volt, mint
kétségbeejtő.
De nem is estem kétségbe.
Sőt ellenkezőleg. Ha óra kongott volna a szoba falán, bizonyára nem vert
volna még két órát el, midőn már a hideg „asszonyom vagy nagysád“
helyett, Marienak szólitám őt, s midőn, ha szenvedélyesen ajkaimhoz
vivém kezét, hogy csókjaimmal halmozzam el, nem rettegtem többé hogy azt
egy kérdő, s visszariasztó tekintet kiséretében vissza fogja vonni.
Szóval, alig telt bele pár óra, midőn mi okom sem volt titkolni többé
azon édes hatást, mit mosolyai és szemének tüzpillantásai eszközlének.
Mit beszéltünk? minő kifejezéseket használtunk? minek mondjam el?
Beszélhettem volna én akármiről a széles világon: szavaim mindegyikének
egyetlen értelme ez lett volna: imádlak!
S felelhetett volna ő beszédemre bár miként: a hang, melyen szavait
kiejté, a mosoly, mellyel azokat kiséré, s pillantásai, mikkel
megajándékozott, mégsem mondtak volna egyebet, mint elragadót,
részegitőt, üdvözítőt…
A bizalmasság egy bizonyos határon túl villámgyorsasággal halad.
Mi közel érénk e határhoz, s midőn pár óra eltelte után a szoba ajtaja
nyikorogva feltárúlt, s azon a dörmögő kocsmárosné gurult be,
ösztönszerűleg kissé távolabb rántám székemet, s Marie arczán egy futó
pír suhant végig.
– Mi kell? – kiálték a kocsmárosnőre szelidnek épen nem nevezhető
hangon?
– Azt jöttem kérdeni, hogy az ifju úr parancsolja-e hogy ágyat készitsek
számára?
– Minő kérdés? természetesen!
– De csak nem ide?! ijedt meg Marie.
– Hát hova? hisz nincs több szoba az egész házban, magam is a pitvarban
alszom. Künn pedig úgy csorog az eső, mintha csak öntenék. Brr!!
– De hát az állásban? Oda csak nem esik be?
– Volt, nincs, nagyságos asszonyom! Épen tavalyi kukoricza fosztáskor
mult két esztendeje, hogy porrá égett.
– De hát mit tegyünk? mert itt csak nem alhatik ön?
– Egyetlen egy mód van e bajon segíteni.
– Minő mód?
– Álmos nagysád?
– Épen nem.
– Felséges! az éj rövid, korán hajnallik: virasszuk át az éjszakát!
– Nem bánom, beszélgessünk. Kocsmárosné, hozzon még egy szál gyertyát, s
mondja meg kocsisomnak hogy készen legyen, mert hajnal hasadtakor
indulok.
A kocsmárosné nyugalmas éjt kivánt s távozott.
Úgy lőn miként tervezők.
Átvirasztók az éjszakát, s bár pillanatig sem hunytuk le szemeinket,
mégis voltak álmaink, még pedig sokkal szebbek, édesebbek magának a
mákonynak álmainál is!
Az éj tovatűnt, az ég kiderült.
A hajnal pírjának első sugarára csengetyűszó és lódobogás értésünkre
adák, miszerint kocsisaink nem felejtkeztek meg a vett parancsokról.
Nehány percz mulva jelenték, hogy be van fogva.
Bucsúnk rövid de szivélyes volt, s csak midőn kocsijára segitém a
kissé halvány, ah, de igy még sokkal érdekesebb Mariet, csak akkor
érzém, mennyire fáj hogy nem követhetem őt, hogy nem ülhetek oldala
mellé!
De lakása alig volt négy órányi távolságra.
A kocsi elrobogott, s én hasztalan igérék kocsisomnak kétszeres,
tízszeres borravalót, hogy nyomában maradjon: pár negyedig követhettük
őt, de aztán a távolság mindinkább nőni kezdett közöttünk, mig végre
egészen eltünt szemeim elől, s az éjjeli zápor még azon végső gyönyörtől
is megfosztott, hogy a kocsija által fölvert porfellegben találjak némi
vigaszt és reménységet!
Hogy e napon is miként az azelőttin, gondolataim szünetlenül vele
foglalkoztak, említenem is fölösleges.
A különbség csak az volt, hogy férje boldogságát most már kevésbé
találám oly tökéletesnek, oly írígylendőnek, mint akkor, midőn Marie még
„ő nagysága“ volt.
* * *
Mintegy egy év mulva e kalandocska után itt a fővárosban egy azon
környékről érkezett fiatal emberrel találkoztam, ki Marieval és
házkörével közelebbi ismeretségben állott.
Tudakoztam felőle.
Nem tudom midőn Georges Sand ismeretes szavait idézte: komolyan
beszélt-e? vagy magára nézt némi kivételt engedett meg? Annyi bizonyos,
hogy férjével a legszebb egyetértésben él, s hogy hazája környékén
mindenki csak túlszigoráról beszél.
Ezen azonban mi ok sincs megbotránkozni, mert:
„A női sziv ellenmondásokból van összerakva.“