Nehány évvel ezelőtt Kézdi-Vásárhelyről Keresztúrra utaztam.
A kaland, mit beszélendő vagyok, nincs ugyan elválaszthatlan
összefüggésben e helyiséggel, s a világ akármely vidékén ép igy
megtörténhetett volna, de épen azért nem látom át, mi okom lenne idegen
szinhelyre tenni át, midőn ily gyönyörű tájékokon hordozhatom
olvasóimat?!
Hogy Erdély vidékei elragadók, úgy hiszem senkinek, ki csak egyetlen
egyszer utazott rajta keresztűl, nem jut eszébe kétségbevonni; de
minthogy nem mindenkinek jutott osztályrészül e szerencsét élvezhetni,
nem tartom fölöslegesnek megemliteni, miszerint utunk illatos réteken és
erdőkkel koszoruzott bérczeken vezet keresztül, melyeknek minden
kanyarulata egyegy új panorámát tár szemünk elé, miknek szépségét ugy
hiszem, legjobban kifejezem azon megjegyzéssel: hogy azoknak mindegyike
méltó lenne egyegy Markó ecsetére!
Minthogy az elbeszélendő kalandocska sajátképen itt veszi kezdetét,
egyenesen a „Riká“-ra vezetem az olvasót.
Rikának azon óriás bérczet nevezi a székely ember, mely Erdővidéken
Rákos és Hidvég falvak közt emelkedik, s melynek megmászására több mint
két óra szükséges.
De e két óra még a benszülöttek előtt sem tetszik hosszúnak és
unalmasnak, mert százszor járt legyen is bár valaki e királyi halmon:
kilátásai mindig nyujtanak valami ujat, valami megragadót, min jólesik
elmerengni a szemnek, s mi kellemes ábrándokba ringatja a lelket.
Minthogy azonban nem mindenki szeret ábrándozni, s olyan is
találkozhatik olvasóim közől, ki nem sok fogékonysággal bir a természet
szépségei iránt: nehogy bárki előtt ha csak pillanatokra is unalmassá
váljak: e két órát fecsegéssel fogom eltölteni.
Nem fogok-e ez által czélommal épen ellenkező eredményt eszközölni? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy jó szándékomat senkinek sem lehet oka
kétségbevonni.
Fecsegjünk tehát. És pedig nem mormogó, és mindössze is egytagú
feleletekben társalgó kocsisommal, ki csak lovai iránt nem volt fukar a
szavakban, s kinek sajátságos tájbeszédét a nélkül is csak
magyarázgatások után érthetné meg az olvasó; nem, hanem egy fiatal
kellemteljes nővel, kinek nagy fekete szemei minden tájkiejtés és
nyelvkülönbség daczára a világ bármely nemzetbelie szivéhez eltalálták
volna a hangot, s kinek még csak szólani sem lett volna szüksége a
legérdekesebb dolgok megértetésére.
Nincs oka senkinek irigykedni: e kellemteljes nő, fájdalom! nem volt
utitársnőm!
Én egyedül utaztam két igen is fontolva haladó lovacskával, kényelmetlen
fakó szekeren, mig az ő ruganyos hintaját öt „sárkány“ röpítette.
De szerencsémre, ah talán szerencsétlenségemre!… a hegy meredeke
előttünk áll, s kocsisa kimélni látszik e gyöngéd figyelemre valóban
érdemes állatokat, mert a kocsi lassú léptekkel halad, s igy nyomban
követhettük.
Alig van rám nézve valami kellemetlenebb, mint kocsin ülni, midőn az
lassú vontatott léptekkel halad.
Leszálltam tehát azon szándékkal, hogy e hegyi utat gyalog fogom
megtenni.
Aztán meg kiváncsi voltam az előttünk haladó kocsi tulajdonosára, kinek
kényelmes helyzetét irigyelni döczögős szekeremen, nem kevés okot adott.
A kocsi mellett elhaladva, félfekvő helyzetben egy fiatal nőt pillanték
meg, könyvvel kezében, ki azon pillanatban, midőn lépteimet észrevevé,
felém pillantott.
Köszöntöttem őt azon szabadalomnál fogva, mit a szokás utközben idegenek
irányában is megenged, sőt némileg parancsol.
Gyönge fejbillentéssel fogadta üdvözletemet, ah de szemeit, melyek közé
elég volt egyetlen egyszer pillantanom, hogy megtudjam hogy ott a menny
lakik! ismét könyvére veté, s én életemben először átkoztam meg az irót,
ki tőlem ez édes tekintetet elrabolta.
Önkéntelenűl lassítám lépteimet, hogy arczán merenghessek.
De ő figyelemre sem méltatá jelenlétemet, könyvébe merült, s én
életemben először irigyeltem az írót, ki figyelmét és érdekeltségét
ennyire képes volt megragadni.
Mintegy negyed óráig haladtunk igy.
Elég időm volt fényes fekete fürteit, finom hajnal-ajkait, melyektől egy
gyönge, ah de elragadó mosoly sohasem birt végkép megválni, s picziny
kezecskéit, melyekkel a könyvet tartá, bámulhatni, hogy gondolataim,
melyek ez idő alatt agyam helyett szivemben fogamzottak, vágyak
alakjában jelenjenek meg.
Már-már kétségbeestem tekintetének báját még bárcsak egyetlen egyszer
élvezhetni, midőn a könyvet betevé, s kocsisának parancsolá, hogy álljon
meg.
– Gyalogolni akarok kissé! mondá!… Ha meg kellene énekelnem e hangot,
szörnyű zavarba jönnék: mily hasonlatokat használjak? Ezüstcsengés,
madárdal, csermelymoraj, üvegfuvola, mind, mind méltatlan lenne rá!
Szerencsémre prózát írok, és így elég lesz annyit mondanom, hogy e hang
szívembe hatolt, s hogy utórezgését még most is ott őrzöm!…
A kocsi megállt.
Hogy egész előzékenységgel siettem a kocsi ajtaját feltárni, s őt
lesegíteni, talán említnem is fölösleges. Ezt a nők iránt tartozó
udvariasság parancsolta, s helyzetemben mindenki igy cselekedett volna.
– Köszönöm! – mondá a nő napernyőjét feszítve fel, miközben én
öntudatomat kezdém veszíteni picziny lábainak láttára, melyeket, a kocsi
lépcsőzetén volt szerencsém megpillanthatni.
– Minő fölséges tájék! – kezdé elfogulatlan hangon, mi világbani
jártasságáról tőn tanuságot – én valahányszor csak e helyen
keresztülmegyek, mind annyiszor gyalog teszem meg ez utat. Oly jótevő ez
illatos légben a séta!
– Nagysádnak igaza van. Ily vidéken vétket követünk el magunk ellen, ha
a mozgás gyönyörei helyett kocsinkba temetkezünk.
– Először utazik ön e vidéken?
– Fájdalom! először. Lakhelyem sokkal távolabb esik ide, semhogy ez utat
gyakrabban tehetném.
– Én igy e tekintetben előnynyel bírok ön felett, mert én minden év
nyarán meglátogatom az előpataki fürdőt, s rendesen ez útvonalt
használom. Most is épen onnan jövök.
– Vége már a saisonnak?
– Még nincs, engem családi viszonyok szólítnak haza.
– Pedig fürdőkön a mulatság rendesen a saison végén szokott legélénkebb
lenni, mikorra a vendégek tökéletesen megismerkednek és összeszoknak
egymással annyira, hogy utoljára a társaság egy nagy kiterjedésű
családkint tűnik fel.
– Igaza van. Rám nézt igen kellemetlen is, hogy Előpatakot oda kell
hagynom, mert ez évben kitünőleg jó társaság gyült össze, de férjem…
– Ah!.
– Beteg. Irja hogy siessek mielőbb haza. Máskor személyesen szokott
érettem jönni.
– Hogy alig van gyönyör az életben, mit háborítlanul lehetne átélvezni!
– Fájdalom! ugy van. Ah,… de nézze ön e fát!…
– E magas tölgyet itt?
– Nem, mellette jobbra a másodikat.
– Látom.
– Minthogy ön először utazik e vidéken, s igy talán még nem ismeri, egy
történetet mondok el felőle, melyet e vidéken minden ember ismer, s mely
úgy hiszem, önre sem tévesztendi el a kellő hatást.
– Nagysád végnélkül lekötelez…
– Oh ez semmi egyéb mint kötelesség. Bárki elmondaná önnek helyettem,
mert ki e fa alatt elhalad, s e történetet ismeri, nem teheti hogy
legalább pár perczet ne áldozzon ama szerencsétlen nő emlékének, ki e
helyen…
– Meggyilkoltatott?!
– Férje által; de hallja ön. Úgy adom elé, miként nekem beszélék.
– Egész figyelemmel!
– Mintegy tiz évvel ezelőtt Rákoson, itt az utolsó faluban a hegy alatt,
egy haszonbérlő élt fiatal nejével, kit rendkivül szeretett, s kit épen
azért rendkivül féltett.
– A valódi szerelem mindig féltékeny, s ez megbocsátható!
– Igaz, én is igy gondolkodom; de hallja ön a gyászos következményt.
– Most már kétszeres érdekkel.
– A fiatal nő nem kevesebb vonzalommal viszonozta férje szeretetét, s
viseletében misem volt, mi tápot adott volna férje aggodalmának
növelésére.
– Oh e boldogtalan indulatnak nincs szüksége tápszerre, ha egyszer
nyilatkozni kezd a szivben. Maga magát táplálja és növeli e vampir
mindaddig, mig csak a nyugalmat örökre tova nem űzi belsőnkből.
– Épen ez volt az eset e szerencsétlenhaszonbérlőnél is. Neje ugyan mi
okot sem adott rá, de a látszat ellene volt, s fiatal szomszédja iránt,
kivel mit sem gyanitó neje, mint gyermekkori játszótársával még mindig a
bizalom hangján szokott társalogni, féltékenység, s később
engesztelhetlen gyülölet támadt lelkében.
– E két indulat iker-testvér egymással, s egyszerre fogamzik mindkettő.
– A férj fölébredt gyanuját nem mulasztá el nejének értésére adni, de ez
őt ártatlansága érzetében kineveté. Szavait tréfára magyarázá, s mitsem
változtatott szomszédja iránti viseletén.
– Boldogtalan nő, akaratlanul mennyi kinokat okozhatott férjének.
– Kimondhatlan sokat. E szerencsétlen ember az idő óta hogy hitét és
bizalmát nejében elvesztette, a szó szoros értelmében boldogtalanná lön.
Sírt, káromkodott, átkozódott, s borzasztó fenyegetésekkel rémitgette
nejét, ha viseletével föl nem hagy. A nő átlátta végre, hogy ez nem
tréfa többé, visszavonult barátjától, s mindent elkövetett, hogy férje
nyugodalmát visszaszerezze. Azonban már késő volt.
– Ha egyszer e gyötrő gondolat megfogamzik az agyban, minden kisérlet
elűzésére, épen ellenkező eredményt eszközöl.
– Neje viseletét szineskedésnek, álarczoskodásnak vette; s látszólag
nyugodtabbnak mutatá magát, e változás óta még inkább szenvedett, s
kétszeres szorongással őrködött nejének minden pillantása, minden
mozdulata felett.
– Oh e tekintetben a szerelemféltőnél ki sem gondosabb, és különös!
örökös izgatottság okozza-e? de apró, jelentéktelen dolgokat észrevesz,
felfedez ugyan, de ha a nőnek kedvese van, s találkozni akar vele, nincs
az a féltékeny férj, ki ezt meg birja akadályozni!
– Köszönet e bókért nemem nevében. Ezzel ön ügyességünket ismerte el
önök felett. De hogy történetemre visszatérjek: a háztársak állása, mint
képzelhetni, igen feszessé, kellemetlenné vált. A férj örökösen komor
volt, s a nő hasztalan követett el mindent e komorság eloszlatására. Egy
napon a férj vállára vetvén fegyverét, ez erdőségbe vadászatra ment, s
nejének értésére adá, miszerint csak éjjelre fog hazatérni. Kisérlet
akart-e ez lenni, vagy más utógondolat rejlett e távozás alatt? nem
tudom; annyi bizonyos, hogy tapasztalatlan nejének ilyesmi eszébe sem
jutott, s hogy férjének meglepetést szerezzen, elhatárzá ez erdőbe jönni
s felkeresni őt, hogy ez által ismét ujabb bizonyságát adja irántai
ragaszkodásának.
– Sejtem a következést. E lépés volt a végcsapás e boldogtalan párra.
– Fájdalom, úgy van. A nő izletes étket készitett férje számára, s azzal
keresésére indult. Tudta hogy e tájékon találandja őt, s azért egyenesen
erre irányzá lépteit. Mily nagy lehetett azonban megrendülése, midőn
férje helyett, kit már pár óra óta sükertelenül keresett, szomszédját
látta felé közeledni, ki megpillantván őt, sebes léptekkel igyekezett
elérni őt. Képzelheti ön e szegény nő kinos helyzetét. Tudta hogy férje
közel van, tudta hogy ha őt vele találná, bizonyára soha sem sükerülne
őt meggyőznie a felől, hogy e találkozás nem volt egyéb esetlegességnél.
Sebesen jobbra fordult tehát, de csakhamar rémülten vette észre, hogy
barátja követi őt, s azon fánál, melyet mutaték önnek, egészen oldala
mellett pillantá meg őt. Hirtelen megállt, s elbeszélvén a történteket,
könyes szemekkel kérte őt: hagyná el sietve, s igyekezzék legalább
bizonyos ideig kerülni őt. Barátja mindent igért, s távozandó épen
utoljára szorított vele kezet, midőn a közelben egy lövés dördült el, s
a nő halva rogyott össze.
– A lövés bizonyára a férjtől jött?
– Tőle. De hogy nejének volt-e szánva, vagy a képzelt vetélytársnak?
megtudni sohasem lehetett, mert a szerencsétlent, midőn e borzasztó tett
után három nap mulva fegyvere és öltönyeinek legnagyobb része nélkül
házába tért, a rá várakozó törvényszolgák őrültnek találták, és semmi
orvosi ápolás sem volt képes többé visszaadni öntudatát.
– Borzasztó!
– Nemde? És mi véleménye van önnek e tárgyban?
– Sem a férjet, sem a nőt, sem a mitsem gyanító barátot nem találom
kárhoztatandónak. Ez eseménynél egyenesen a végzet a hibás, mely a
viszonyokat ily balul rendezé, s mindössze is szánalmat és részvétet
érezhetünk e szerencsétlenek iránt.
– Oh én nem igy gondolkodom. Hasonló esetekben mindig a nőt tartom, ha
vétkesnek nem is, mindenesetre hibásnak. Hogy férjénél e szerencsétlen
indulat ily magas fokra emelkedett, mely tökéletesen képtelenné tette őt
a józan okosság szavainak számbavételére, egyenesen ő az oka.
– Nagysád túlszigorú. Jelen esetben bizonyára a balvégzeten kivül senki
sem kárhoztatható. E nő ártatlan volt.
– De tapintatlan, eszélytelen, s ez volt hibája. Nem elég hogy jó és hű
legyen a nő: ez csak kötelesség; legyen okos, legyen tapintata: ez
erény. Higye meg uram, hogy a mely házasságban e tulajdonokat nélkülözi
a nő, ott a tökéletes boldogság és nyugalom sohasem otthonos: mert a
férfiak kisebb nagyobb mértékben mindnyájan hajlandók féltékenyek lenni.
– Nagysád engem bámulatra ragad!
– Miért?
– Mert… mert ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint ily
nézetek épen nő szájából épen oly ritkák, mint különösek!
– Miért? mert e nézetek látszólag nemem ellen szólnak. Hát azt hiszi ön,
hogy a nőben nincs, nem lehet önmegtagadás?
– Isten mentse meg bűnös fejemet ez igaztalanságtól! Épen nem. De
bámulok e nézeteken, mert ezek szerintem a nőket bizonyos mértékben
alárendelik a férj önkényének, szeszélyeinek, balgaságainak; holott én
azt hiszem, miszerint a házasságban mindkét félnek egyenlő jogai és
kötelességei vannak.
– Nos? Azt hiszem mit sem mondtam olyat, mi önt azon gondolatra
hozhatná, hogy nekem is nem ugyan e véleményem van e tárgyban. De épen
azért, épen mert egyenlők a kötelességek, szükséges hogy a nő az
említett tulajdonokkal bírjon. Mert ha a férj az, ki munkásságával,
gyakran egész erejét és idejét igénybe vevő munkássággal tartja fenn a
házat, illő hogy a nő egyetértést és boldogságot igyekezzék
megtelepíteni, s e czélra jóság és hűség mellé eszély és tapintat is
igényeltetik.
– De akkor, midőn mint a jelen esetben, igaztalan és alaptalan
bizalmatlanságnál, és sértő gyanusítgatásnál nem egyéb a férj viselete?
– Akkor leginkább. Némi látszatnak ellene kell lenni, mert e nélkül nem
születik meg e boldogtalan szenvedély. Fürkéssze ki, találja el, miben
rejlik e látszat? s eszélyes viseletével igyekezzék ennek hamisságát
férje előtt földeríteni. Képzelt s nem létező vétek gyanuja alól
tapintatteljes viselettel nem nehéz magunkat kitisztítani!
– De hátha a nő nem, vagy sokkal kevésbbé szereti férjét, semhogy
érdemesnek tartaná e kellemetlen alakoskodást vállalni el? Oly férfi
iránt, kit nem szeret, nézetem szerint mi kötelezettségei sincsenek a
nőnek.
– Oly férfi iránt nincsenek, de a férj iránt mindig vannak! mig annak
nevét hordja, és azzal egy házban lakik. Aztán különben is, hogy a
házasság boldog legyen, nem annyira szerelem szükségeltetik, mint hűség
és gyöngédség; ezt pedig vonzalom nélkül is tanusithatunk férjeink
irányában.
– De hátha a nő mást szeret?
– Igyekezzék érzelmét leküzdeni, vagy legalább mélyen elpalástolni.
– Azt hiszi ön hogy ez lehetséges?
– Azt hiszem. Az akarat, csak szerezzünk számára erélyt, mindig kivívja
a kivánt eredményt.
– De hátha e szenvedély oly magas fokra hágott már, hogy a léleknek
többé nincs ereje, követeléseinek ellenállani?
– Akkor lépjen nyiltan férje elé, s valljon meg mindent.
– De ha e vallomás boldogtalanná tenné a férjet?
– Inkább tegye őt kötelessége által boldogtalanná nyiltan, mint
meggyalázza őt bűne által titokban.
– De ha a szenvedély már oly magas fokra hágott, s oly lépéseket
követett el, melyeket férje előtt nincs ereje bevallani?
– Ha volt ereje vétkezni, legyen ereje e vétket legalább némileg
jóvátenni. Azt mondja Georges Sand: „Hűségtelenséget nem akkor követ el
a nő, midőn szeretője karjai közé dobja magát, hanem akkor, midőn
kedvese távozása után férje által engedi magát öleltetni“. És e szavak
igazságát nem lehet tagadni!
– Családi viszonyok, félelem a botránytól, és sok más tekintetek
szolgálhatnak ebben gátul.
– Semmiféle viszonyok, semminemű félelem nem menti ki az aljasságot. Ha
a nő férje oldalánál mást szeret, de vonzalmát titkolni igyekszik, s
szeretőjét mire sem jogosítja, legfölebb rá nézt gyötrelmes; de ha a nő,
mig kedvesével tiltott viszonyban él, férjének mosolygó arczczal és
hazug szavakkal megy elébe, ez bűn, s a bűnt mi sem menti!
– Nagysád túlszigoru. Vannak gyöngeségek, melyek iránt kimélettel
tartozunk, s ez a szerelmesekkel szemben kétszeresen áll.
– Látom hogy ön nem ért, vagy nem akar érteni. Ha valaki, én bizonyára
türelmes és kíméletes vagyok a sziv gyöngeségei iránt, de vannak
kötelességek, melyeknek megszegését mi sem mentheti, s a nőnek férje
iránti kötelessége ezek sorába tartozik.
– Szerencsétlenségemre a tetőt elértük, nagyságod kocsijára ül, s nekem,
ha elméletileg lehetséges lenne is, gyakorlatban lehetlen meggyőzni
nézeteinek túlszigora felől.
– Biztosíthatom felőle, hogy szavai sükernélküliek lennének. Egyébiránt
ha valaha ismét összehoz a véletlen, folytathatjuk a vitatkozást, de
előre tudatnom kell önnel, hogy készen legyen a megveretésre, mert én
mit sem fogok engedni.
– Kissé lehangoló bizonyosság, hanem azért én sem fogom magamat oly
könnyen lefegyvereztetni engedni. Ah! de itt a kocsi. Mily korán!
Parancsolja nagysád hogy fölsegítsem?
– Ha oly szives akar lenni… Köszönöm, isten önnel!
A kocsi elrobogott, s én sohajtva foglalám el ülésemet kényelmetlen
szekeremen, s bárcsak egy futólagos pillantás kellett sovány lovaimra,
hogy ennek lehetlenségéről meggyőződjem: nem tehetém, hogy kocsisomnak
kétszeres borravalót ne igérjek, ha e kocsinak mindenütt nyomában leend.
– Mily nő! – sohajtám, – mennyi határozottság, mily szilárd elvek!
Boldog, kétszeresen boldog férj!
A benyomás, mit e nő e rövid párbeszéd alatt rám tőn, annyival
érdekesebb volt, mert először életemben, de minden bizonynyal utoljára
is! ohajtottam volna inkább férj mint szerető lenni.
A férj ha boldog, jogosan az; de épen ezért mindig zavarhatja
boldogságát azon kétely: hátha ez csupán a kötelesség kifolyása?
A szerető ha boldog, bár e boldogság jogtalan, de megkétszerezi azon
tudat: hogy kizárólag enmagának köszönheti!
Igy gondolkoztam akkor, s igy gondolkozom most is.
A tiltott szerelem üdvösségének egy percze többet ér a nyilt, a
jogosított viszony egy egész századánál!
Kocsisom a kétszeres borravaló igéretére mindent elkövetett, hogy arra
magát érdemessé tegye, de lovai, fájdalom! nem voltak vele egy
értelemben, s nem igen látszottak lelkökre venni gazdájok biztató és
fenyegető nógatásait.
Nehány percz mulva a kocsi közellétét már csak az általa fölvert
porfelleg gyaníttatá, de alig telt el egypár negyed óra, ez is megszűnt,
s nekem sohajtva bár, de le kelle a reményről mondanom, hogy őt
beérhessem.
Mi helyzetemet még boszantóbbá tette: az égen fellegek kezdének
tornyosulni, s rövid időn, mint forró nyári napokon szokott, oly rögtöni
zápor keletkezett, mi nemcsak tökéletesen átvizesített, hanem az útat is
annyira feláztatá, hogy a továbbmenetel is csaknem lehetlenné vált.
Szerencsére csakhamar egy falucskát értünk el, s meghagyám kocsisomnak,
hogy siessen fedél alá menekülni.
Ő sem várt erre másodszori parancsot, s nehány percz mulva egy roskadozó
rongyos épület kapuján hajtott be, melyet a falu egyetlen kocsmájának
lenni állított.