A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a
dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság.
Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az
emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb
emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy
ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna
fehérlik.
Csámcsog.
– Jól élnek?
– Jól ílünk, csak fílünk.
Előveszem cigarettetárcámat:
– Kell egy tokos cigaretta?
– Megköszönöm igen szípen.
Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják,
nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek
ketten, hárman. Hallga.
– Te meg vésztüi vagy komám?
– Hát osztán.
– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek
dinnye helyett.
Nevetnek.
– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér.
Nevetnek.
– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg
a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád.
Nevetnek.
– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát
meglékeltétek.
Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A
szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember
szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg
szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a
szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga
van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem.
Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak,
amivel a bakancsot bekenték.
Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a
szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a
parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj
parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant,
a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései
küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok
alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül
képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács
mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt
sétálván én boldog leszek.
A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még
a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya
világit a mesének.
… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a
tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a
jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü
szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a
nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én
már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába.
De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat
mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a
szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem
bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját
oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg
ne vegye az isten hidege.
– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember.
Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma
zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a
debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat.
Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent
elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük.
Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy
majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem
őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert
szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól,
gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert
magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert
beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és
kedvesek.
Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a
szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát
szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával
tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról
szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi.
… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg
térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen
szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz
gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal.
Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája,
mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott
néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna
elrakni…
Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek
a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele.
Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat.
Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet,
gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd
meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek,
sok-sok szalma, jó éjszakát.