Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy
erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a
csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott
is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány
ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel
mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér
lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben
gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a
lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk.
A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol
húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok
ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a
halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy
régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég.
Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken.
Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna
és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t
desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek
szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő.
Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren.
Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán.
Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő
némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak,
egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül,
hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire
tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés
mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen,
szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes,
milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang.
– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu
katona a szekéren.
Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim
zörrennek a szekér felé.
– Gyerünk.
A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az
egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy
elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a
szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az
egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból,
történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők
alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér,
szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin
levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként,
egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az
erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott
el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő
brummogását hallanám.
– Merre szól ez az ágyú?
– Arra ni. Sabác táján.
A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt
profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló
szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a
kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i
erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson
egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát.
Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az
este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak.
– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm.
Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje
nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az
alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak
tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is,
amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona
áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja.
– Bumm-bumm-bumm-bumm.
Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy
fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől
éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot:
– Bumm-bumm-bumm-bumm.