Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az
utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta.
Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike,
igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott
a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy
megfogta az olvadó havat az ágakon.
Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan
szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten
állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri
gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen
előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól
a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak
erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat,
amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába.
És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete
fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az
utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy
ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A
leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett,
gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak
ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a
lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak,
fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági
müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és
lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant
el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer
Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság
hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen,
viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc
hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője,
egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az
őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban.
Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán
mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s
lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy
jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt
az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre
kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett
utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt
jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó
misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba
és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál
között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek
megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé.
A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy
homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból
jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival.
Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos
ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a
pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után
brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei
és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen,
domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet
magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat
és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és
irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság
fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó
vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi
lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti
csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem.
Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit
keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni.
Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy
láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a
városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára
tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek,
messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon
szenvedek, mert ember vagyok.