A reggeli fényes nap felkölti az élőket és a hold este jő és mindent
megint elaltat. Minden éj megvárja a reggelt és minden nappal leszolgál
hüségesen estélig. Az örökkévaló idő adogatja a napokat egymás után
egyenkint, az óceánt cseppenkint, szemenkint a Szahara homokját. Az
emberek előjáratják a napokat, olvassák, számozzák és neveiken
szólongatják őket és azt mondják: itt van Kisasszony-napja és örvendezve
köszöntik és elbocsájtják és várják utána a csütörtököt és a szombatra a
vasárnapot és azután megint a többi napot, amelyekre neveket tettek,
mint ahogy a lovakra is neveket kiáltanak és számokat sütöttek rájuk,
számokat ragasztottak házaikra és neveket szurtak föl a felhők alatt
epekedő tiszta hegycsucsokra. És neveket akasztottak a csillagokra,
elnevezték a csillagokat is nevekkel, ahogy önmagukat elnevezték és mind
hurcolják külön-külön nevüket magukkal jártukban-keltükben a földön.
Milyen egyformák ezek a napok is és ezeknek a napoknak éjszakái is. A
két elhagyatott testvér-csillag, amely agyvelőm elzárt felhőzetéből a
világba kileskelődik, nézvén nézi mindennek következését és rendességét.
Csak valami felelne nekem, istenem. Csak a fák megmozdulnának egyszer és
tennének egy lépést. Csak az itthagyott sápadt, fityegő levelek
megkapaszkodnának az ágakon és hirtelen visszazöldülnének. Csak a
csillagok ne ragyognának minden este örökös rendetlen rendjükben, csak
behunynák magukat, vagy valahogy máskép viselkednének egyszer. Csak a
házak csinálnak egy reggelre hátra arcot az utcán, csak egy járda
siklana ki, csak egy elmult nagy ember szobra nyitná ki ajkait és szólna
rá a járókelőkre, csak a gyufám ne gyulladna meg, mikor a skatulya
oldalán végigrántom, csak valami apróság lázadását látnám, csak akármi
kiigazodást látnék.
Csak az uj nyomorékok miatt legalább a régi nyomorékok egy napon mankó
nélkül és faláb nélkül jönnének elő a külső városrészekből és tárt
karokkal ujságolnák, hogy ők meggyógyultak. Csak az emberek máskép
köszönnének és máskép beszélgetnének és máskép néznének egymásra
szemeikkel. Csak egy bő, habzó és fehéren füstölgő meleg forrás csapna
fel egy délben a kocsiut kövezetéből. Csak divatba jönne az emberek közt
könyekkel sétálni az utcán. Csak más tekinteteket vetnének megszokott
egyforma szemeik egyszer az égre és mindenre az ég alatt, másfélét,
mást. Csak egy valaki, amint megy magában hangtalan, megállana a járdán
és azt mondaná hangosan:
– Óh!