Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel
inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment
egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy
passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és
szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán.
Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán
és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat
felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban,
egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek,
ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg
asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg
postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó
istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy
mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé
a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek
sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak
és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek.
Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái
belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a
fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák
alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg
lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly
gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla
lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta
kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive
mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő
mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és
mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és
mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé,
aki épen szembeillant vele:
– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel
a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni
egy csókot.
A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép
szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan
mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart
térni.
– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki
se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy
csókot… egy csókot…
A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte
Árva Pálnak:
– Sz–szemtelen!
Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre
tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett
volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin
szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és
mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál:
– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága
nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy
csókot… egy csókot… egy csókot.
Árva Pál lehunyta a szemét.
A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte
magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és
tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe:
– Saunsz dász zi vájterkommen!
Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva,
sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert
mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag
csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint
titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi
halandók seregeinek.