Az 1847-ki év eleje gyászba borította a nemzetet, mert januar 13-án a
szeretve tisztelt József főherceg ötven évi nádorsága után, mindenek
kimondhatlan fájdalmára, elhalt. Az év végére összehivott országgyülés
szép reményekkel kecsegteté az országot, azonban 1848-ki februar havának
végén Párisban forradalom törvén ki, melyben a franciák királyukat
elüzték, s csak hamar egész Europát megszállotta a forradalmi szellem;
Bécsben már mártius 13-kán, s két nap mulva Pesten ütött ki a zaj.
Bécsben egy nagy tömeg tódult a császári lak ellen, hangosan a
köztársaságot ordítozván; ezen a fölséges uralkodó házat vég veszélylyel
fenyegető rakoncátlanságnak csak a Pozsonyból épen jókor érkezett magyar
országgyülési küldöttség vetett határt, mely kijelenté a tomboló bécsi
népnek, miszerint a reformok – ujítások – miket Magyarország is ohajt,
csupán a fölséges uralkodó ház iránti hüségen alapulhatnak! mire a
jóságos fejedelem osztrák tartományainak az alkotmányt is megadta.
Magyarország – hol a papság még a szent István király által neki
adományozott tizedről nagylelküen lemondott, a nemesség, a földes urak
pedig a jobbágyaik által eddig hübérül birt földeket kárpótlás mellett a
jobbágyoknak engedték, az adózást a nép terhein segítendők elvállalták,
s a népet átalában magok kiváltságaikban részesítvén, igy örök hálára
lekötelezték – külön kormányt kapott felelős magyar ministeriummal.
Örömben uszott az ország, és királya iránti lelkesedése határt nem
ösmert; az országgyülés még azon évben Pestre hivatott egybe. Fájdalom,
a magyarok örömét és boldogságát több német és cseh urak irigy szemmel
nézték, kik Magyarországon a külön nemzetiségeket felizgatván, itt
polgárháború ütött ki, s miután e miatt az udvar és magyar ministerium
közt viszálkodás támadt, hazánk is forradalomba sodortatott, mire V.
Ferdinánd az uralkodásról lemondott