Az alkotmánynak ily hirteleni feldöntése nem maradhatott következés
nélkül; Leopold ellen pártok alakultak. Midőn pedig Ambringen, de
főképen a Kobb vezérsége alatt volt német zsoldosok felső
Magyarországban minden csekély gyanúra is nagyon kegyetlenkednének a
lakosokon, a pártosok száma növekedett, s a baj annyira elhatalmazott,
miszerint már orvosolhatlannak látszék. Köz lázadás és polgár háború
támadt, melyben mindkét fél véres nyomokat hagyott maga után. Ezek
látására Leopold hajlandó lett volna a béke visszaállítására, de Tököly
Imre XIV. Lajos francia királytól pénzbeli, Apaffy erdélyi fejedelemtől
pedig hadi segitséget nyervén, magát a pártosok vezérévé választatta. –
Ezen Apaffyról mondják, hogy egy pipát kapván az érsekujvári basától
ajándékban, első dohányzott a magyarok közt.
Tököly fegyvereit felső Magyarországban szerencse követte, s a
bányavárosokat csak hamar el foglalta, mit Leopold nehezen nézvén,
(1681.) országgyülést hirdetett, hová Tökölyt is meghivta, ki azonban
meg nem jelent. Leopold ekkor a nemzeti alkotmány visszaállításával,
lecsendesítvén a fölkelőket, Tököly pártját igen megfogyasztotta. Ez,
veszedelmes állapotát látván, a husz évi béke eltelése előtt a török
nagy vezért, Kara Musztafát, háromszázezer fegyveressel Magyarországba
hivta, ki is (1683.) iszonyú pusztításokat vitt végbe, és egész
táborával Bécset megszállotta. Leopold a veszedelem elől Lincbe
menekült, s a császári székváros felmaradását csupán Károly lothringiai
hercegnek, Stahrenberg grófnak, a bajor és szász fejedelmeknek, de
leginkább Szobjeszky János lengyel királynak köszönhette, kik
tökéletes győzelmet vettek a törökökön; ezek nyakra főre futottak
vissza, de Párkánynál eléretvén, másodizben is megverettek, mely
szerencsétlenségöket Tökölynek tulajdonítván, őt a váradi basa által
elfogatták, s török fogságba magokkal elhurcolák, mire pártosai a király
hűségére tértek. – Ez időbe esik a kávé használatának kezdete.
Buda visszavétele.
E kettős veszteséggel a törökök bátorsága megtöretvén, és seregök is
tetemesen megfogyasztatván, Károly lothringiai herceg csak hamar ezután
Budát is megszállotta, de kénytelen volt, az ott vezérlő basa erélyes
ellentállása miatt, azzal felhagyni, miután azonban Visegrádot,
Érsekujvárt, Esztergomot felszabadította a török járom alól, s Kassa,
Onod, Szolnok több más várral meghódolt volna Leopoldnak, 1686-dik
junius havában kilencvenezernyi sereggel ismét ostrom alá fogta Budát,
melyet a vitéz hitehagyott Abdi basa tizenhatezer próbált harcossal
védelmezett.
Abdi francia Sveiczban szegény sorsú, de becsületes szüléktől
származott, s már gyöngéd korában a juhok őrzésére használtatott. Neve
Kunyí volt. A természet nem hivta őt a pásztori csendes és ártatlan
foglalatosságra; mert ő tüzes elmével birván, maga gyakorta a hegyeken
mászkált, nyáját pedig valamelyik pásztortársára bizta. Egykor
visszatérvén, hallja, hogy a farkas egy kecskéjét elragadta; szigorú
büntetéstől félvén, a tizennégy éves ifjú a szomszéd Franciaországba
futott és katonává lett, hol annyira kitünteté magát, hogy kapitányságra
emelkedett. A szent Gothárdi ütközetben Magyarországban azon sereggel,
melyet a francia király Leopoldnak küldött volt, részt vett, hanem
elfogatván, csak azon föltétel alatt menekült meg a rablánctól, hogy
Mahomed hitére állott. A törököknél is oly derekasan tudta magát
forgatni, miként nem sokára benderi, azután pedig budai basává
neveztetett. – Junius 18-án megszálván ismét Budát a magyar és német
hadak, a várvívás oly szorgalommal és sebességgel folyt, miszerint már
julius 13-án ostromra mehettek, hanem Abdi emberkedése által
visszaverettek. Hiában iparkodott a császári sereg őt a vár feladására
birni; nemes elszántsággal meg nem szünt embereit utolsó lehelletökig
buzdítani a vár védelmére, s igy lőn, hogy csak september 2-án, midőn
mindkét fél a legnagyobb tüzzel és bátorsággal küzdött, s az ostromlók
nagy veszteséggel mindaddig visszaverettek, mig a vitézül küzdő Abdi egy
golyótól találva, le nem rogyott, veretett ki a vezérétől megfosztott
őrsereg. Igy jutott végre Magyarország fővárosa törvényes királya
hatalmába a száznegyvenöt évi török iga alól.
A keresztény fegyver e jeles győzelmét pompás diadali szertartással ülte
meg Károly herceg, és az ünnepet a keresztény erény győzedelme még
inkább dicsőitette. A vitéz ostromlók közt Szápáry Péter különös
példáját mutatta a hazáért való feláldozásnak: a hol legnagyobb volt a
veszély, ott Szápáry küzdött, ki egy előbbi csatában török fogságba
esett volt. A durva Hamzsabég először is kétszáz korbácsot veretett a
nemeslelkü honfira, azután földalatti tömlöcbe vetteté, hol a megkinzott
hős csak penészes kenyéren tengődött, ágya pedig rothadt szalma volt.
Midőn erős természete a roszul ápolt sebeket meggyógyítá, a legnemesb
bajnok és férjfi a legalacsonyabb rabszolgai munkákra kényszeríteték, a
legkegyetlenebb bánást és gúnyoltatást kelle kiállania; sőt annyira ment
a törökök vadsága, hogy járomba fogaték, s mint igás baromnak földet
kellett szántania. Ily sanyarú helyzetben csupán hite s azon reménye
vigasztalá, miszerint az, ki e nehéz próbát reá küldé, érdemetlen
szenvedéseinek majd véget is fog vetni; – s vetett is, mert barátja
Batthyányi egy elfogott agáért kicserélte, és Szápáry ismét hazájáért
harcolhatott. A szerencsés budai ostromnál Hamzsabég elfogatott, s
Károly herceg most Szápárynak adá őt át, hogy a rajta elkövetett
méltatlanságokat kényére boszulja meg, mire Szápáry az elrémült törököt
ily szavakkal lepé meg: a keresztény nem ösmer boszúállást, mert a
szelid Jézus azt tanította, szeresd ellenségedet is. Hamzsabég, én
megbocsátok neked, – szabad vagy! – E szavak megrázák Hamzsabég szivét,
s megilletődve felelé, hogy ily bánásmódot nem reménylvén, már mérget
vett; Szápáry tehát tüstént orvosért küldött, s még néhány hétre
megnyujtatá a török életét, ki az alatt a kereszténységre tért, s
megkeresztelve hunyt el legnemesebb ellenségének karjai közt. Szápáry
boszúja tisztelettel lebegett szájról szájra, s Leopold e hős
vitézségét, s keresztény gondolkodás módját grófi méltósággal jutalmazá.
77. A török feletti győzelmek. A karlovici béke. Az örökösödési jog
megállapítása.
A budai fényes nap után a nagyvezér sietve Belgrádnak indult, hanem
Károly herceg sem veszteglett; még azon évben, mielőtt a tél beállott
volna, Simontornyát, Pécset, Siklóst, Szegedet bevette, a jövő évben
(1687.) pedig augusztus 12-én Mohácson megütközvén húszezer törököt
vágott le, és Eszéket, Péterváradot, egész Tótországot és Szerémséget
vissza foglalta.
Ennyi csapás és veszteségre a törökök uj terveket koholván, Tökölyt
fogságából kibocsátották, ki miután felső Magyarországon a lázadás
zászlóját ujra kitűzte volna, számos követőkre talált, mire a király
Karaffát Eperjesre küldé, hogy nyomozást tartván, a bünösök ellen a
magyar törvény értelme szerint járjon el. Karaffa saját ablakai előtt
állítatta fel a vérpadot, és kinzások által kicsikart vallomások- és
gyanúból is a legtekintélyesebb polgárokat halálra itéltette. Leopold
értesítetvén Karaffa iszonyú eljárásáról, megszüntette ugyan azt, hanem
Tököly pártjával uj támaszt nyert a törökökben, kik több izben
megveretvén, 1697-ben a szultán maga állott serege élére, de Eugen,
savoyeni herceg, Zenta mellett találkozván vele, hirtelen megtámadta őt,
és egészen tönkre tette; az ijedtében megfutott szultán minden ezüst
szereit, összes lőszerét, kilencezer szekeret, hatvanezer tevét,
tizenötezer ökröt, hétezer lovat, s az egész pénztárt három millió
forinttal a győztes seregnek hagyta. A törökök a folytonos vereség által
annyira megrongáltattak, hogy Karlovicon 1699-ben huszonöt évre békét
kötöttek. – Tököly, mint csapláros Bithiniában halt el.
Még ezen utóbbi háborúk folyamata alatt Leopold Pozsonyba országgyülést
hirdetvén (1687.), ott azt kivánta, hogy az ország rendei József fiát
koronáznák meg, s egyszersmind állapítatnék meg az ausztriai ház
(habsburgi) örökös joga Magyarországban; el is fogadták azt a rendek,
abban egyezvén meg, hogy mindig a legidősb fimagzat uralkodjék;
kikötötték azonban, hogy a királyok a koronázáskor mindig ünnepélyes
esküvel biztosítsák a nemzetet, miszerint az ország szabadságait s
törvényeit szentül megfogják tartani. Ezen országgyülésen eltöröltetett
II. András arany bullájának 11-dik cikkelye.