Ezen időszakra esik azon iszonyú tatárjárás, mely Europa több
tartományait, de leginkább Magyarországot, annyira, feldúlá, hogy ahoz
hasonló pusztitást az egész történet tömött tárában nem találhatni. Maig
is azon hit uralkodik felőlök a köznép közt, miként azok nem emberek,
hanem kutyafejü szörnyetegek voltak. Ázsia belsejéből jött e durva,
tudatlan és kegyetlen ellenség. Dsingiskáhn (mindenek ura) volt azon
szörnyü nép méltó fejedelme, ki ez egész világon akart nem uralkodni,
hanem dühöngni. Fegyvere Azsiában pusztitott, fia Oktai, folytatta a
világ meghóditását, s nyugot felé haladva Europába is átszállitotta
iszonyu dühét. Oroszországban, noha szabad elmenetelt igértek a Kiewet
védő fejedelemnek, azt még is elfogták, s még más két orosz
fejedelemmel, két deszka közé szoritották, s egy vendégségnél pad
gyanánt használák. Dimitri azután azt tanácslá, nyomuljanak inkább
előbbre, hol majd virágzó országokra fognak akadni. A mongolok követték
tanácsát, s egyszerre, elboriták Lengyelországot, Sléziát, Morva- és
Magyarországot; Oroszország mindazonáltal nem maradt ment, mert kétszáz
esztendeig nyomorgott a mongolok járma alatt; az orosz fejedelmeknek a
kengyelt kelle tartani, midőn a mongolok lóra ültek s őket beretválni!
A szomorú hírre, hogy a mongolok Magyarországnak tartanak, Béla
Hederváry Dénes nádort Mármarosba küldé az utakat védeni. A szörnyü
ellenség ötszázezerre ment; dühösen áttörtek a Kárpátokon s az ország
szivébe nyomultak. Ép lakhely nem maradt utánok; tüz és vas emésztett
föl mindent, a mi eleven volt, kardra hányatott. A nádor éjjel nappal
lovagolt, a királynak a vészt hirül adni. A nádor megérkezte után három
napra Pesten voltak; a király nem akart még megütközni. Vácon a nép a
templomba menekült, s erősen védte magát sok idegenekkel; valamennyien
tűz prédájává lőnek. Igy jutottak Pestre 1241-ben Batu vezérlete alatt.
A magyarok közül sokan a kúnokat vélték e szerencsétlenség inditó
okának, a miért Kuthent, leginkább Fridrik eszközlésére, ki a magyar
trónra vágyván, az inséget öregbiteni szinte Pesten volt, meggyilkolták,
mire a kúnok felbőszülve a tatárokhoz csatlakoztak, s velök együtt
pusztiták uj hazájokat. Béla Kálmán öcscsével elejökbe ment; a mohi
pusztán Borsód vármegyében, a Sajónál találkoztak, de meggyőzetvén, csak
futás által menthették meg életöket. Kálmán sebjeiben elhalt. A
gyilkolás iszonyu volt; két napi útra feküdtek a holttetemek, köztök az
esztergomi, kalocsai érsekek sok püspökökkel és főurakkal. Béla király
igen vitézül viselé magát. Midőn egy tüzes csatában egy mongol agyon
akará vágni, Detrik, Mohol fia veté magát a csapás alá s királyáért
halt. Béla, látván a nagy veszteséget s kikerülhetlen vesztét, futásnak
eredt; az ellenség utána. Egy Ádám nevü lengyel elejökbe ugrott s egy
karját veszté oda; a királyt még mindig űzték, s Ivánka, látván, hogy a
király lova kifáradt, saját lovát adta alá, midőn pedig az is kifáradt
volna, Rugács ajánlá lovát, és ezzel menekült meg Béla üldözői elől.
Rugács a halottak közé veté magát, és igy kerülte ki a halált. A
szerencsétlen király Austriába vette magát, Fridriktől, kihez már előbb
küldé feleségét fiával együtt, segitséget reménylvén; de Fridrik
megfosztván őt maradt kevés kincsétől országából kitiltotta. Csak
bujdosva jutott Dalmátiába, hol Frangepán családja és Szubich méltán
fogadák a szerencsétlen királyt néhány híveivel együtt, de mintha a
szerencsétlenség nem lett volna kimerítve, Bélát, mint atyát is súlyos
csapás érte; két virágzó leányát temette itt el.
Most minden ellentállás nélkül dúlták a tatárok az országot. Kevés nap
mulva a mohi ütközet után Batu ismét Pesten volt. Százezer ember egy nap
halt itt meg; rendbe álliták őket nem s kor különbség nélkül s úgy döfék
gyilkaikat sziveikbe. A gyermekek a fogoly gyermekeken tanulták az
öldöklést; dicséretet nyert, ki egy vágásra ölé meg a kis keresztényt.
Miután Pestet vagyonaiból egészen kifosztották s lakosaiból
kipusztitották, megértvén a honi zavarokat, visszatakarodtak 1242-ben.
40. Béla visszatér az országba, s azután Fridriken boszút áll; a
tatárokon fényes győzelmet nyer.
Visszajött ezután Béla is, de könyes szemekkel látta virágzó városainak
és faluinak düledékeit; az egész ország lakatlannak látszék. Csak bajjal
lehetett az erdőkbe és barlangokba menekült csekély számu lakosokat
összegyüjteni; a szomszéd tartományokból tehát uj gyarmatokat
telepített, az elpusztult várakat, városokat; templomokat fölépitette,
az uravesztett földeket az uj lakosok közt elosztotta, s igy lassan
lassan iparkodott országát helyreállitani; ekkor ismét éhség támadt; a
farkasok annyira elszaporodtak, hogy a fegyveres embert is megtámadták.
A velenceiek az ország mostoha állapotát hasznukra forditván, Dalmátiába
törtek és Zárát elfoglalták. A király kénytelen volt ezt türni; mert
minden gondját a belállapotra forditá, s azon felül még előbb Fridrikkel
akart számolni. Nem is halasztotta sokára Fridrik becstelen tettének
megboszulását; 1246-ban beütött Austriába s Fridrik – utolsó herceg a
babenbergi házból – az ütközetben Béla szemeláttára Frangepán Bertalan
által megöletett.
Béla ezután Stájerország végett Ottokár cseh királylyal keveredett
háborúba, azonban lemondván Stájerország birtokáról, vele békét kötött.
Még Ottokárral volt Béla elfoglalva, midőn a tatárok Nogáj kán alatt
ismét roppant sereggel beütöttek, most azonban egy véres harc után,
melyben ötvenezer esett el közülök, Béla az országból őket kiűzte.
Elte fogytáig (1270.) kisérék e nagylelkü fejedelmet a viszontagságok;
még egyetlen fia István is ellene lázadt.