A húnok Ázsiából, keletről nyomultak nyugot felé; a Tanais folyón (most
Don), Balambér vezette őket át Europába (374.). A hét vezér: Balambér,
Karaton és Uldin, a rómaiak baráti, azután Mundzukus, másképen Bendekuc,
Oktár, Rua és Attila ritka szerencsével mulák fel mindazon akadályokat,
melyeket a helyöktől nem örömest váló nemzetek elejökbe vetének. A
roppant római birodalmat is megrendíték.
A hét vezér közt legnevezetesb volt Attila – Etele, kit sok történetiró
igen méltatlanul barbárnak nevez. Attila azonban tisztelte az erényt és
csak ellenségei iránt volt barbár és kegyetlen, de nem valami sajátságos
hún módon, hanem az akkori időben közönségesen gyakorlott hadi
szigoruság szerint. A fényüzésnek épen nem volt kedvelője; mig társai és
vendégei arany billikomból ittak, ő egyszerü fapohárral megelégedett;
aranyat, drágaköveket se ruháján, sem kardján, sem lova szerszámain nem
viselt. Alattvalói szerették és tisztelték; mert szeliden és igazságosan
uralkodott. – Mindenki tulajdonát védte, naponkint a szabad ég alatt
itélőszéket tartott és mindenkinek igazságot iparkodván szerezni,
itéleteit nyilvánosan kimondá; a szegények elnyomását keményen tiltotta.
Attila rémitő sereggel boritván el a keleti császárságot, Theodosiust
háromszor győzte meg, hetven városát pusztítá el, és csak 700 font
aranyból álló adóért kötött békességet. Jeles tanuságát adta itt a
barbár névvel rágalmazott hős nagylelküségének. Egykor midőn Bizancban
egyik követe, Edeko, a császári palota pompáját és teméntelen kincseit
csodálná, vezetője Crysaphius a császár kedvence, a ravasz Bigilas nevü
tolmácscsal, kivel már régen lesé az alkalmat a hun követet megkeríteni,
szemtelenül mondá neki: „reád is ily szerencse vár, ha hun kunyhód
homályát pompás palotánkkal fölcseréled; fényes hivatalok, véghetlen
gazdagság a jutalmad, ha a császár szolgálatjába lépendsz.“ – „Nem illik
s nem szabad“ – felelé szerényen Edeko – „a becsületes szolgának derék
urát önkényt elhagyni.“ Későbben ismét kérdé, minő hivatalt visel a
hunoknál? – „Attila“ – viszonzá Edeko nemes büszkeséggel – „barátjának
nevez, és testőrje vagyok.“ – „Hivatalod“ – mond Crysaphius – „a legjobb
eszközt nyujtja kezedbe a császárnak a legfontosabb szolgálatot tehetni,
mi által saját szerencsédet is előmozditanád. Döfd át Attila mellét, s
fuss Bizancba, a császári palota szentségébe, nagylelkü tetted jutalmát
elfogadni. Száz font arany lesz a tied!“ – A nemeslelkü követ
eliszonyodék a gonoszságon, de elrejtvén boszuságát, elfogadja az
ajánlatot, hogy az elvetemedett árulókat Attila kezeibe játszhassa.
Edeko haza menendő, a további terv kidolgozására Bigilast magával kéré
menni. Haza érkezvén, alattomban legottan értesíté szeretett urát a
bizanci cselszövényről, ki felbőszülvén az iszonyú vétken, halálos
boszút állandó az orgyilkosokon, Crysaphiust kiadatni kivánta, de
Anatolius, császári követ, kérésére nem csak megbocsátott a vétkeseknek,
hanem azt is megigérte, miszerint a császárt többé háborgatni nem fogja.
Attila ezután Galliába vonult, és hogy szivének az emberiség nemesb és
finomabb érzései nem voltak idegenek, sehol sem tünt ki annyira, mint
ezen útjában. Már közeledésének hirére is a lakosok drágaságaikkal,
elhagyva házaikat, az erdőkbe futamodtak, hol kétségbeeséssel küzdve
találta őket Attila, és mennyire elcsodálkoztak, midőn a barbár hős
szeliden megdorgálván rémülésöket, vigasztalva haza útasítá őket. Még a
hála és örömlárma harsogott füleiben, midőn ismét egy más szívrázó
jelenet tartóztatá fel haladását. Egy asszony hozatott tudniillik
elejébe, kit emberei épen akkor fogtak el, midőn magát vizbe akará ölni.
Egy csecsemő függött mellén, s kilenc nyomoruságra született gyermekei
sápadtan és kiéhezve oldala mellett mutatták az inség és nyomoruság
eleven képét. Hidegen, minden köny nélkül veté magát a nő a király
lábaihoz, magának és gyermekeinek a jótékony halált esdeklő. Attila
leugrott lováról, kezét nyujtá a vigasztalhatlanoknak, fölemelé őket, a
gyermekek könyüit törlé, magát az atyai édes nevezettel
gyönyörködtetvén, melyet félig meredt ajkaikkal dadogtak, gazdagon
megajándékozá őket, és igy sorsukkal kiengesztelvén, haza küldé.
3. A chalonsi ütközet. Az italiai hadmenet. Velence eredete. Attila
halála.
Galliában a chalonsi (sálóni) mezőkön ütközött meg Attila Valentinián
császárnak Aetius nevü vezérével (451.), ki a nyugoti góthok által
segíttetett. E had kimenetelében a történetirók nem egyeznek, annyi
bizonyos, hogy Attila itt nagy veszteséget szenvedett. A következő évben
uj alkalmat kapott, fegyverét a nyugoti császárság ellen fordítani; mert
Honoria, a császár testvére, kezét ajánlá a félelmes hősnek, mire Attila
Honoriával a császár birodalmának felét is kérte, s minthogy ez
megtagadtatott, rémítő erővel rohant Italiába; útjában a városokat
feldúlá, és Romával is hasonlót vala teendő, ha I. Leo pápa, ki egész
pompával ment elejébe, ékes beszéde által ki nem engeszteli, mire Attila
ismét visszatért Pannoniába. Ekkor történt, hogy Aquilea város lakói
biztosságot keresvén, az adriai tenger szigeteire vonultak, és a majdan
virágzó Veneciát alapitották.
Pannoniában megtelepedvén, épen midőn a frankok Ildiko nevü leányával
lakodalmaznék, azt mondják, orra vére eleredt és megfúlt (454.). Attila
építette Budát, melyet saját nevéről Etelvárnak akart neveztetni, hanem
népe Buda nevü öcscsét tisztelte meg azzal, miért is Attila, s még azért
is, hogy vetélytársától meneküljön, Budát titkon megöleté, és ezen
testvérgyilkosság nem kevéssé homályosítja győzelmi dicsőségét.