hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat
hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha
mellbe lökték volna, aztán már megint egészen nyugodtnak látszott.
Benyitott az ajtón és szeliden ébresztette fel a férjét.
A kora virradatban mint egy keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy
Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a
másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy
érezte Anna, nincs többé gyökere.
Lehajtott fejjel, sebesen ment ki a kapun. Csak az utca közepén
ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett.
A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól. Kőszemük feléje
fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének
valamit, amire nem lehet felelni.
Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy, öreg kulcsot. Utólszor,
legutólszor…
Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk
körül mindent.
A keskeny előszobában egy nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók
kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem
szerették őket, akik mindég odébb mentek.
Elmult az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindig
nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik
Tamásé volt, a másik a házé.
Egy átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább. Nesztelenül az ablakhoz
lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre.
Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház…
Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a sorban, szűkebbé
teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg
a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek
szomorúságával fordultak feléje az ablakok.
Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátra figyelt.
Egyszerre, mintha elhalkult volna a Tamás lélegzete. Remegve osont
vissza hozzá…
És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az út rövid volt
és mégis átfogta az egész életét.
Néhány nap mulva, egy reggelen különös zaj riasztotta fel a kimerültség
félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakinnről jött be hozzá.
Felállt a karosszékből, melyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz
ment.
A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat
görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes
halálkiáltásra tárult volna fel. A padláson rés tátongott a cserepek
között és emberek jártak a tetőn.
Anna elfedte a szemét… Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És
mindent látni fog…
Tamás felriadt nyugtalan álmából.
– Mi az?… Mi történik?
Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történik,
vagy ha volt, Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és
mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett,
erőszakosan bánt vele,… a fátyol elszakadt és nem takart többé.
Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságban átérezte
Anna áldozatát. Azelőtt bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni az
asszony lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből
mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha
meg nem szünő áldozatának ő volt az oka.
Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna háttal fordult
a világosságnak és mialatt Tamás kezét simogatta. Illéről beszélt.
Tervezett…
Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne… aranysárga,
nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között
és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kisérteties, sovány kezén,
megtelt a szeme könnyel.
Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly
alatt, megöregedett Anna arca.
Kinn már eltünt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint
egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat.
Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja,
hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni.
A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az
emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők
is téglát hordtak.
Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok
barlangokat vágtak a falakba, aztán hagyták, hogy a fal leomoljék. Igy
hamarabb ment.
Csontig hatolt az a tompa zaj és Anna szívében mindannyiszor összedült
valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék,
mintha nemzedékek erőfeszítése dülne össze a lelkében, nagy, régi
erőfeszítés, mellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a
sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek… téglát a házhoz.
Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf… ő kezdte
bontani az épületet és most már vége.
A rés ijesztően elharapózott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész
homlokzatból. Be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az
emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába
néznének tolakodó, kiváncsi idegenek.
A zöld papirkárpit itt-ott még szivósan kapaszkodott a romokra. A
szegletben egy kerek, fekete lyuk tátongott, melyből kiméletlenül
kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek az alagútját. Helyenként
felszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a felhasított
kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos
ujját végighúzta volna a falakon.
Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. Az udvarkertben
ágaskodtak a fák és kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé
ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna
megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején egy csonka törzs
feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta.
Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az
utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna egy kendőt
kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsuzni az
oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa
fénye, mely hajdan mindég bejött a nap-szobába, megvilágította a két
kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna.
A szeglet felől lépések közeledtek. Anna hátrahúzódott az egykori
kapunyílásba. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt;
tisztán hallatszott a hangja:
– Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.
A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje felett.
– Ulwing építőmester? – egyszerre érdeklődve nézett a csonka falakra, –
Ulwing?… a budai órásnak valami rokona?
– A testvérbátyja.
– Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing
Sebestyén, – dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, – az sokat tett a
hazáért.
Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwing nevet? A munkájuk
emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála, csak egy
homályos mese maradt meg?
Emberek jöttek megint. Kocsik, élet, a város zaja.
Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé.
Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Hánykolódott és többször
kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és
a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt
könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa
le.
Reggel felé Anna egy gyönge szorítást érzett a kezén.
– Itt vagy? – kérdezte a beteg, – mindég vártam, hogy itt légy.
Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Egy árnyék
esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan
vetődött oda. Csak ott volt és egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a
szája mellett.
– Most már elmegyek, – mondotta Tamás, – ne rázd a fejedet. Tudom…
Az asszony nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani.
– Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt
olyan nehéz mellettem az életed… Lehunyta a szemét és soká feküdt
mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha bensejében sírt
volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét.
– Ide,… közel, egész közel. Ez a tied volt, egyedül a tied… Anna… Anna,
– mondotta a hangja sokszor, távolodón, – Anna…
Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával
vinni az idegen, magányos útra.
Mire este lett, Illey Tamás halott volt.
Anna két halott között virrasztotta át az éjszakát. A férje… és a régi
ház között.
Reggelfelé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a
Tamás fia.
Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból Tamás koporsója
mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy
összetartozásban, szorosan fogta a kezét.
Tamást elvitték. Ő akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú
kocsin ment át a városon a pályaudvarra.
Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök,
mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok,
kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. A Szervita-tér, a
Gránátos-utca… és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy villanyos
óra mutatta az időt.
A kocsi fordult, két oldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti
tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és
emberek. Sok ember mindenütt.
Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a
gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az
épületállványok alatt felvont vállú, siető alakok. Kiabálás hallatszott…
egy vizsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet.
A lovasrendőr felemelte fehérkeztyűs kezét. Egy pillanatra minden
megállt, aztán szétbonyolódott a zűr-zavar és hömpölyögve megint odébb
folyt.
Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen
ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak
sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok?
Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák
fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg
ijedtséggel a hatalmas új házak között… Ezek talán még tudtak valamit
Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit.
A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt.
A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon.
Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét
kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak.
Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit
csatoltak. Soká tartott,… az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az
nem sietett többé, akit abban a teherkocsiban Illére vittek.
Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő.
Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már
semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült,
céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt.
Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmúlt… ami messze volt…
Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a
kalapját. Még akkor is ott állt a sinek mellett, mikor a vonat elment.
Soká, mozdulatlanul nézett a füst után.
A sötét nagy éjszakából reggel lett és földek és fák…
Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó
ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak,
mint emelkedő karok. Nyargaló távirópóznák… ezüstvillanású huzalok. A
lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a
napfényes, termő földeken.
Aztán meglódult minden. A vonat megállt.
A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka
parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek
ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár.
Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges,
barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha
régen ismerné őt.
– Az Isten hozta haza mihozzánk… Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a
keze fölé.
A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a
fiatal Illey György karját.
– Olyan a lelkem, mint az édesatyja.
Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett.
Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az
emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, Tamás emléke is…
Egy mély parasztos hang lassan mondotta:
– Hazajött a mi jó urunk.
Az emberek útat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte
a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfa-gally közé, aztán
elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak
kanyarodott a szekér. A hintó a jegenye-fasorba fordult.
Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló,
gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitte a tölgy
koronája Illey Tamást, ment vele a fa a temető felé.
A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. Megszólaltak egymás után
a messzeségben is a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták
végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr.
Az út mentén két oldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak
végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a
kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi curia és a fehérre meszelt
hűvös tornác-szobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt.
Anna fáradtan indult el, aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált.
Mintha boldog ünnepre készült volna a ház… minden tele volt virággal.
Fájt a szeme tőlük, tarka, kiáltó világosságok voltak és a fojtott kín
felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével… megsebezték a
virágok.
– Miért tették, miért? Épen most…
Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül.
– A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk,
ha az asszonyunk hazajön.
Anna átlátszó, halvány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és
az ajka szeglete. Mintha egy rejtélyes mélységbe nézne, melyről eddig
nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most mikor ideadott neki
minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis
ideadta…
Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek; ha beszélni lehetne,
mikor már nem lehet…
Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos divány felett
Krisztina asszony arcképe függött. Ott volt a zongora és a kicsiny
varróasztal is, minden úgy állt, mint hajdan a napszobában.
Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi butorai közül kinézett az
idegen világba. A nagy kert zöld lélegzete az arcához ért. A fák idegen
dolgokról suttogtak maguk között.
Anna a hinta-fára gondolt és mintha keresné, elindult a kertben a
tekintete. Valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A
fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna,…
az Ulwingok végzete. Beszélt a mult. Csak az maradt meg a számára, semmi
több…
Ebben a pillanatban erős fiatal lépések tiportak bele a multba. A
kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt.
Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
44 |közel hahojt |közel hajolt
73 |Ulming |Ulwing
75 |kétségbesetten |kétségbeesetten
78 |Átszelelmülten |Átszellemülten
81 |izzdat |izzadt
135 |Ulming-ház |Ulwing-ház
161 |Megtiszelő |Megtisztelő
176 |gyetyát |gyertyát
184 |messzebb-meszebb |messzebb-messzebb
198 |hát akkar |hát akkor
201 |Tudni akasok |Tudni akarok
202 |Szabaságot |Szabadságot
211 |vomásait |vonásait
220 |kottás-szekényen |kottás-szekrényen
227 |szobákan át |szobákon át]