utána.
– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és
közömbös tudott lenni.
Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy
szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga
mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A
bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen
mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül,
hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“
Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni
reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő
kifosztottnak érezte magát.
A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a
zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére
gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy
hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak
álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le
akart volna tépni róla valamit…
És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében
bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy
régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot,
a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a
violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját.
Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez
értek, egyszerre világos lett.
Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk…
Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az
első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy
megkövezik…
Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait:
„Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az
önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.
– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük
kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna,
amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte
őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos
órákon át várta. Várta másnap is.
Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott
virágot.
Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást
juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg
tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra
találni.
Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a
kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül
felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani,
aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.
Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül,
kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi
ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra,
akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át.
Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát
és félretette a hegedűt.
Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.
– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a
szeme végtelenül szomorú volt.
Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett
többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje
ajtaja felé.
Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.
– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a
szemrehányásában.
– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.
Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor
tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja
bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét.
Egyszerre megállt Anna előtt.
– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell
veled.
Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt?
– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó…
Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan
lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik
hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok.
Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta
megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres
ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a
haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház
tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most
is megvan a kötelek forradásos nyoma.
– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott
célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg,
amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a
magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a
legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a
házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.
Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az
arcán.
– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!
– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad
miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem
bírom ezt tovább.
Mindenik szó megsebezte Annát.
– Miért bántasz, Tamás?
– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. –
Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem
és a szerelmed elmúlt?
Anna fájdalmasan mosolygott.
– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős,
mint a szerelem?
A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen
lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.
Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi
időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.
– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros
selyemernyőjét.
Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált
el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük
sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az
életen.
Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a
sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba,
amelyet sohasem értett.
– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két
kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta
őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem
értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból,
amitől olyan régen nem láthatták egymást.
– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted,
mert mindég csak a földem után vágyódtam.
– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te
hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak.
Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már
tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem,
miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor
még gazdagok voltunk?
Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.
– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő.
– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul.
– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett,
most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is
átvenném.
Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a
terhek.
– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott,
– letörlesztem az adósságokat.
– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt
benne Ulwing építőmester reális polgárvére.
– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint
ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.
Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt
össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha
eldobna valamit magától.
Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer
küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan
keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az
ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő
bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.
Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két
akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.
Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá,
amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég,
ameddig él. Aztán föltekintett.
– El kell adni a házat.
És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy
láthatatlan kínban elszakadt.
Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig
mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti
hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van
értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen
régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.
Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt.
Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek
visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a
napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie,
hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni…
A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.
– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg
téglával.
Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt,
hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje
boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt,
tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme
csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.
– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi
helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár,
még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna?
Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.
Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna
fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért;
útközben annyi néznivalója akadt…
Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna
búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel.
„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan
megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán
ma,… talán estére…“
Aztán eljött az a nap is.
Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra
és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát
a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és
lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és
az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz.
A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat
alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült
előle, a zöld szobában megint szembe került vele.
Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos
íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.
Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy
száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás
hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen
bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.
Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már
az övé volt a régi ház.
Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden,
ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a
földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban
csomagoltak.
Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett.
A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn,
ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház
előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg.
Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a
zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az
elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf
régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen
úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát.
Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta
elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá
tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha
ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje.
„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte
magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a
kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt.
A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint
kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina
asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.
Megint eltünt egy butor és megint egy…
A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna
egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis
kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett
rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok
akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két
összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt,
messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása.
Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha
épen odaütött volna, hogy siettesse.
Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt
és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai
között Magyarország címerét.
… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény…
Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az
emlékezete tétovázva kezdett keresgélni:
… Zwei Wanderbursche zogen
Hinaus in’s ferne Land.
Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül
alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az
arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek.
Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt
bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől,
ami végleges volt.
Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett,
mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt,
akiket szeretett.
A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját
örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett.
Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága
kedvetlenítette.
Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta
állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük.
Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált.
Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és
Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A
padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta,
görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a
kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.
Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város
épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi
piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit
Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.
Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy
nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült,
gyönggyel hímzett szivartárca hevert…
A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni
akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a
holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent
megszokott helyére, a szekrénybe.
Tamás megállt mellette.
– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?
– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt
nem tudta volna megmondani.
– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan.
Anna felpillantott rá.
A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak
voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a
csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.
Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt.
Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a
kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem
bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől
menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.
Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélegzett
és tekintete zavarosan meredt az asszony kis feje felett a levegőbe. A
szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott és egy pillanatra
ijesztő, hideg csend lett a mellében.
Anna lélegzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors,
botladozó dobogás.
Tamás, mintha csak most vette volna észre az asszony közelségét,
kiegyenesedett és türelmetlenül eltólta őt magától. Anna hirtelen
visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt
az agyában.
– Semmi, – mondta a férfi és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése
elfulladt Anna siralmas tekintete alatt.
– Tamás, de hát mióta?
– Régóta.
– Az Istenért, miért nem szóltál?
– Azt hittem, Illén ez is elmúlik… Nyisd ki az ablakot. Ma rossz… Az
arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással
feltépte a gallérját.
Anna végigfutott a szobákon.
– Orvost hívjanak! Orvost…
Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput.
Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az
ágyban feküdt. A barlangos lépcső-lejárón Anna soká beszélt az öreg
protomedicus fiával, a fiatal Gárdos doctorral.
Az orvos hangja fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért
mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el
eleget? Hát nincsen irgalom a számára?
Gárdos doctor szánakozva nézett rá.
– Történhetnek csodák…
Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett,
mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos,
feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze
után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje.
Lassan virradt meg a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A
házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a
szemét.
Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden
lélegzetét és az órákra gondolt, melyek múltak és az átadás napjára,
mely fenyegetően egyre közelebb jött.
Halasztást kért. Nem kapott. El kellett hát fogadni a fiatal Gárdos
doctor tanácsát.
Az az üres kis lakás a szemközti házban… nincs más választás, oda kell
átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az
orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó.
„Hát mégis vannak csodák“, gondolta Anna. „Igen, rövid időről van szó,
aztán… még minden jóra fordul“. Fellélegzett és így múlt el a házban az
utolsó nap.
Este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás
aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni
nem mertek.
Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett
az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta
átvinni az új lakásba.
Anna számlálta az óra ütéseit. „Három óra múlva… két óra múlva…“
Nesztelenül felállt és végig osont a folyosón, le a lépcsőn. Az
udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az
öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok… és az almafa kerek
lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg
óra ketyegése is lejött a kis kertbe.
Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le szemét Tamás
ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt.
Egyszerre mintha valaminek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban,
csend lett… Az óra elnémúlt.
Anna felszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott. Tegnap este
megfeledkezett az óráról és a pillangós inga, melyet mindég élőn látott,
holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Fáradtan húzta végig
kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a
házból?
Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott
körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas,
fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások
látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte
meg az atyjuk, mennyit nőttek. Tovább ment, óvatosan próbálta végig a
kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve
nyöszörgött. Ismerte őket… sokszor beleszóltak az életbe. Mindennek
ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyíltak, a
küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindég ugyanazt,
régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez.
A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott
papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is.
Odaállította a gyertyát és kinézett az apró üvegkockákon a Duna felé, ép
úgy, mint régen, de a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét.
Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint egy ostorcsapás.
Anna a falhoz tapadt és a nagy, szinte testies közelségben, az
összeszövődő némaság alatt egyszerre bizonyossággá lett benne valami,
ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan
énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a
halálraitélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a
boltívek, ugyanegy erőből származott minden, ő is egy volt velük, mintha
a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lenne, mely mozog és
fennhangon tudja elmondani, ami nekik szótlanul fáj.
Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki
túl élt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a
valóságát sohase látta, melyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza.
Amióta az óra megállt, Anna számára megszünt az idő. Saját testének
kínzó remegésére eszmélt fel. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu
alatt megrázták a csengőt.
Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor
visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az
ajtókat és mindég újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy
darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Felvette és óvatosan az
üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne
zörögjenek, ha lenn kocsi jár.
Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a
helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha
senkit felébreszteni. Anna felzokogott a siralmas, üres falak között. A
szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindég
halkabban…