egyöntetüen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült
volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a
híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt
vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék
volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély
fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk,
összeérő bubos tetők.
– Milyen kicsiny itt minden…
János Hubert felpillantott:
– Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád
letelepedett.
A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az
Ördög-árok partján egy pásztorember furulyázott.
Anna idegenül nézett körül, közben egy régi játékára gondolt. A játék
egy majorság volt. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek
talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa.
Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett.
Valószinűtlennek találta az egész környezetet.
Odébb szétváltak a krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges
kertek között, szélesen tarkán, mint a parasztasszonyok.
A Város-majornál megállt a kocsi. Ulwingék gyalog mentek tovább a
katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit.
– Miért? – kérdezte Anna, – hiszen ő nem volt katona…
– De hős volt, – felete János Hubert, bár soha se tudta egészen
megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről.
A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette
hinni, amit mondtak, hizelgett neki. És valahányszor az órás emlékezete
szóba került, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli
rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel
viselte, mint a magas gallérokat.
Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki, vagy három év
előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A vérbeli polgárok hősnek
tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki
nem tévedsz, ha annak tartod“… Emlékezett rá. Ennyi volt. És azontúl
hősnek tartotta ő is azt, akit addig egyszerűen csak szeretett.
Köröskörül, mint egy erdő, álltak a fák a hantok között, egy erdő,
amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok
igazodtak úgy, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a
gazdag halálból. Néhol megdültek a kőkeresztek, elmerültek a gazos
mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei
asszony, kinek lecsüngő zöld haja eltakarja az arcát, mely bizonyosan
sír az árnyék alatt.
Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi fejfájánál. Szótlanul mentek
odébb. A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a
fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák
egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem
szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a
földben talán kezet nyújtanak egymásnak a rácsok alatt.
A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák
közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kisérte lépésüket a nyári
csenden át.
Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek
fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal férfi állt és arcát a nap
felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt.
A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor
vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme
már gúnyosan nevetett és az ajka is közel volt hozzá. Az idegen zavarba
jött.
Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A
városi major ösvénye felől kérdezősködött.
A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny
volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett
Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt.
Anna bólintott. Puha florentini pásztor-kalapjának a hullámzása egy
pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény
ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett
egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben.
Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy… és bokréta nőtt a
kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát. A gyökerek, mint
végtelenül finom kis madárkarmok nedves földet fogtak markolva. Anna
először érezte meg a föld szagát. És mikor a két oszlopember között
behajolt a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a
régi házba…
A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátyja mereven tartotta a fejét,
hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A
hang messziről jött, az ácspiac irányából.
A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az
építőmester ép akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis
füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az
embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt.
Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy
tölgygerendát.
Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és
kikapta kezéből a szekercét.
– Ide nézz! – kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta
a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában
a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a
biztos akarat szerint.
Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy
szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles
ereje, melyet félretólt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé
tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő
volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot,
akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a
fiataloknak.
Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce
kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A
földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce
odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint
mikor egy vén torony álltóhelyében meginog.
Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá.
Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének.
János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron.
Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az
építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke
magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok
mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca.
– Nem oda, – mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy
irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával.
Karosszéket tóltak elébe.
Aztán megjelent Gárdos protomedicus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor
kiment a szobából, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette,
melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állnak az
oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe.
– A gyerekek… Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása
lassan járt körül a szobában.
Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogy ha az a
nagy, kereső tekintet megtalálná őt, ép a szemhéjához nyúlna és befelé
nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a
térben.
Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy
ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is
ő súgta, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá. És futnia
kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást
és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek
ellen. Pedig minden a halál volt.
Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és
Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószinűtlenül
pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között. Jött és ment. A kezében
vizes kendő. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések.
Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyilásban. Egyik nyomja a másikat és a
szemük olyan, mintha verembe néznének.
Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog.
Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca.
Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká.
Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné?
Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tólta előre. Már ő is ott
térdelt a karosszéknél. Most, most… A kialvó szem tekintete megtalálta
őt. Két viaszkéz tapogatózva nyúlt bele a levegőbe, begörbült, valamit
meg akart fogni.
A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik.
Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben
kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett
a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csengetett az utcán. Úgy
csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és ezalatt egyik ház a másiknak
mondta el a hírt:
„Ulwing építőmester haldoklik“…
A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélegzete
kihallatszott a folyosóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt
arcok hajoltak a karszék fölé.
Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott
és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán
jött. Még nem volt készen. Fellázadt ellene. Annyi terv… Valamit mondani
akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: elvesztek az utak az
emberekhez…
Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény
szín-szilánkok, melyek beleestek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok.
Fekete karikák. Vörös cikázások… Aztán jó, pihentető erőtlenséget
érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja karjában vitte
az ágy felé. És Sebastián testvér… és ők vándorolnak ketten, fáradság
nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres
telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak…
János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélegzett. Mintha a szája mozgott
volna.
– Reggel van! – Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian
az ablakra néztek.
Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger
kivette az óráját: még éjfél sem volt.
A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások;
eleinte csak egy-kettő, aztán mindég több.
A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes embert látott
meg a gondolatában. Kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most
már világosan emlékezett a nagy munkáscsizmára a fürészpor között.
Önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy azután nem nézett
többé oda…
Az udvaron egy ember szaladt át.
– Tüz van!…
A kiáltás megismétlődött: a ház minden szeglete mondta. A meredek tető
alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes
vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak.
– Tűz van!…
Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak.
Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé.
János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék.
Tántorgott és visszafordult. Verejtékes ijedséggel számolni kezdett.
Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A
temérdek épületfa és anyag. A cég meginoghat ettől… Gyámoltalanul meredt
az atyjára. De a karosszékben csak egy kisérteties aggastyán ült, aki
lárvaszerűen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit.
A térde remegni kezdett.
Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a
fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött.
Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet
a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak.
A kátrányolvasztók táján kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós,
égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt.
Nyargalt az udvarfal felé.
A ház!… Anna szíve egy lökésben eszmélt fel. Félteni kezdte a házat,
vonagló fájdalmas félelemmel úgy, mint egy élő teremtést, akivel
összetartozik.
Kinn az ácspiacon egy lángoló farakás omlott le.
A szobák vészes világosságában, Tini és a cselédleányok, fejveszetten
kapkodtak a nyitott szekrények előtt.
Anna a falnak dült: „El akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak“.
– Mentsék meg!… Mentsék meg! – kiáltotta vértelen arccal.
Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Hireket hozott; megint ment,
megint ott volt.
Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt
reccsenés, sustorgó sziszegés, sokhangú emberi kiáltás hangzott…
Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem
látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől.
Az ablak alatt száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő
levelek. Az udvarban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú
locsolni kezdte az átmelegedett falakat.
Ebben a pillanatban egy nehéz, rövid hang esett le a magasból: mint egy
kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún.
Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant.
– Harangoznak… Reggel van és harangoznak.
Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze
megfogódzott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt
tartották.
– Eresszetek! – Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már
senki sem engedelmeskedik.
– Építeni… építeni… Álla egészen elferdült és a teste ijesztő
erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész
fejjel volt nagyobb az élőknél…
Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult
önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt.
Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört
szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.
Lenn új lajtos-kocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon.
Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe.
Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni: a szivattyúk repülő vizet köptek
a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált… sisteregve, lassan esett össze
önmagában.
A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább:
segítséget kért, hívott, panaszkodott. Valamennyi városnegyed felelt.
Egész Pest felriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos
perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végig csorgott
az ablakok üvegjén.
Azon az éjszakán megöregedett a régi ház.
Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek
a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát… viaszgyertyák lángja. A
papság énekelt. A polgármester, a magisztrátus, a céhek zászlói, az
egyletek: lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt.
Ulwing Kristófot levett kalappal kisérte az egész város és amerre utolsó
útjában elment, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a
ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt.
A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először
foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az
íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még
érzett a házban.
A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt.
Felesleges mozdulatával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha
meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak
akkor egyenesedett fel, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott.
Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem
áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az
emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja
idejéből megszokta.
Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, melyen
évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az
emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen
felemelte a fejét, de csak egy pillanatra aztán, mintha megijedt volna
attól, amit tőle vár az élet, újból összegörnyedt.
Füger Ágoston állt előtte. Egy csomó írás volt a hóna alatt.
Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség
nélkül, egészen egyedül.
– Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem
el így, – mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája,
mint egy gyereké, aki sírni készül.
János Hubert gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat,
beleszúrta a sörétes pohárba, ép úgy, mint az atyja tette.
És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi
mozdulatokkal, pedig köröskörül lassanként megváltozott a világ. Új
emberek, új cégek támadtak.
Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is
olyanná lett, mint az atyjáé volt. Ő maga napról-napra öregebbnek
látszott. A szemét lehúnyta, ha pihent.
A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja
nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok
más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalozódott
az építőmester előtt, mint megannyi rejtély maradt reá. A megfejtés
örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével.
Csontos, kíméletlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje.
János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi
volt, ami az ő egyéniségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska
eszközök. Megszorította még a háztartást is és Tini mamzell
konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a
fiát a zöld szobába; takarékosságról beszélt neki.
Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda.
Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból,
közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a divány alá.
Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyújtotta a moderateur
olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé.
Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A
technikus főiskolára járt. Egy szinésznővel volt viszonya és azok a
falusi nemes fiúk voltak a barátai, kikkel még a magánintézetben
ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról. A
Vadászkürt-vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor
kártyáztak.
Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett… Vissza akarta nyerni a pénzét. A
zsebe üres volt, csak dohányszelencéje akadt a kezébe. Hirtelen
eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit
egy pillanatig gondolt.
Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról:
– Mi lesz?…
Kristóf megint a zsebébe nyúlt. „Visszanyerek mindent, aztán nem játszom
tovább.“ Kirántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől
felébredt a szelence. Öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre
Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el,
mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt,
Kristóf elvesztette a játszmát.
A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélegzete. Hangok. Undorító,
borszagú meleg. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst
szelencét.
Kristóf felállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött:
„Úgy játszik, mint egy nagyúr.“ Zsibbadtan ment el az asztalok mellett.
Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta fel, hogy mi történt és
szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga felett érezte-e ezt a
fájdalmat, vagy a kis burnótszelence felett? Nem tudta. A nagyatyjáé
volt és most már egy idegené… Pedig hányszor látta a csontos öreg
kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje
nyúlt.
Borzongás futott rajta végig, kín és félelem. „Nyomorult vagyok“, –
mondotta sokszor egymásután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött,
hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha… Ez valamennyire megnyugtatta
őt.
Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna
tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag
szállt fel benne.
Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult.
– Elvesztetted?
– Persze, hogy elvesztettem! – Kristóf most már hálás volt, amiért
beszélhetett. Megkönnyebbült. Jóformán nem érzett többé felelősséget.
Anna lehorgasztotta a fejét.
– Tudod, hogy hol vesztetted el?… Igen! – A szeme felragyogott. – Hát ha
igérnél valamit annak, aki megtalálja?
– Ahhoz pénz kell, – mondotta Kristóf leverten.
Anna a szekrényhez szaladt. Egy kis dobozt vett elő a fehérneműje alól.
– Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, – és a bátyja
tenyerébe fordította a pénzt. – Kis Kristó, eredj gyorsan. Nincs baj.
Igérd oda az egészet.
Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt. De a fiatal
leány hátra kapta. Felágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát.
Kristóf megcsókolta és elszaladt.
Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette
Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindég férfiak között élt és a
férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyörésznek, hogy eltitkolják és
kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték. Megtanították rá, hogy a
gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg mozdulatlanul hallgat és
egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor beszélni kezd; olyan
szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem
lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen,
régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki
magához öleli.
Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett
rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor
magányosan van a szobában… olyan egyedül… mindég egyedül. Mióta Walter
Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal,
egy új könyv: ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt
heteken át.
Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. A tűz
óta a város végére került az ácspiac. Most már csak puszta telkek
húzódtak ott a palánkok között, hol régen bőrkötényes nagy, goromba
emberek dolgoztak a fával.
Lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az
emlékei.
Vasárnapi délutánok. Mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt
tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja
arcképe. Ennyi volt. Évek… Gyermekévek.
Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén.
Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg
nagyapa boltja jutott eszébe. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros
volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gondolt, de valahogyan Walter
Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné… a Bajmóczy Bertha hangja és
kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A
hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. Arra szeretett
hazajönni. A tisztáson az ember a nap felé fordíthatja az arcát. És az
erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni,
minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll a tisztáson…
Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán: a bokrok között Füger
Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet.
Mindenütt ott volt; az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor
még este is, kinn az ablak alatt.
A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna
le szerette volna dobni magáról. Bólintott és bement a házba.
Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjszaka hosszabb volt
a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.
Másnap Kristóf megvallotta a hugának, hogy kártyázott és vesztett. És
Anna azt is megtudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja
viszontlátni többé soha.
Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén,
mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.