semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást
érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás
félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után
vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után,
aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe.
Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és… Zsófi képe egyszerre
összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével.
János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk
volna-e Zsófi?“ Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a
törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei,
veszedelmes rábeszélő képessége… Megijedt ettől a befolyástól és tisztán
érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester
akarata és a saját józan esze.
Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan,
vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle.
János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét.
Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le
kellett igáznia magában.
A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint
régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely
az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt.
Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az
idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett
számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon
arca.
A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az
ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos
volt.
A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és
benéztek az érkező kocsikba.
A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt
terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a
felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt
karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a
kapu előtt.
Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.
A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A
sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött.
Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással.
A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a divány
körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében.
Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját
viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett.
Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy
ott van, és még ez is olyan jó volt.
Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be.
Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén
széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék
jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe
szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes
polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még
sem lehetett elfelejteni.
Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt
ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos
croque-enbouché torta állt.
Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a
kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve
ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy
üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolakodón
hajolt feléje.
Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek
találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi
nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a
meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan
ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok
megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan
emelte fel az ajka szegletét.
A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.
– Mire gondol? – kérdezte önkénytelenül.
A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és
nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles,
halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem
beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt
egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.
– Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?
– A bátor ember igen, – mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok
mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk
tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant
mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és
anyja ne tett volna.
Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.
– Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak
hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben
a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok
taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az
előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az
Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És
Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket
biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika
az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy
csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom,
nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam…
Abbahagyta. A levegőbe bámult.
„Túloz“, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart
szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a
fiatal ember?… A szava ledönti azt, amihez hozzáér.
– Túloz, – mondotta fennhangon, – engem arra tanítottak, hogy tisztelni
kell a kort és azokat, akik voltak.
– Nem igaz! – Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. – Gyülölök minden
előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami
lesz, az szárny. Repülni akarok.
Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit
hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban
volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha
engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent
kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.
Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba.
Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.
– Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják.
Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat
kell teremteni!… Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben…
menjünk vászonkereskedőknek.
Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott
két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták
volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé
fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel
alacsony homlokát.
– Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy
énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az
atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk
polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet
megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.
Aggodalmasan pillantott fel:
– Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a
hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.
Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.
Walter hirtelen kérdezte:
– Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden
tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?
A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a
kérdést.
– De hát miért nem? – Walter Ádám hangja levert volt.
Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki
mindég kiközösítve élt a többiek között.
– Értem, – mondotta a fiatal ember gúnyosan, – a maga elnézése csak a
mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.
Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad.
Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi
dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.
Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál.
Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és
nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig
lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.
Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a
Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A
saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az
üvegszekrénybe zárt játékokat.
Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája
elferdült. A vacsorának vége volt.
A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két
gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a
zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a
rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.
– Milyen charmant figyelem…
Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a
gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott
a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér
Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte
magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a
szemüvege hiányzott.
Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek
mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.
Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni
kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A
zongora körül már táncoltak.
Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett
nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében
valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon
akadt meg.
A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül
megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül
közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld
asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret játszottak.
Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis
szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója
megismétlődött a tükörben.
Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A
zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat
okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz.
A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő,
hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa.
Tőle jött és hozott belőle valamit.
Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére,
hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen
vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha
elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A
lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor
emelkedik, mindig az ő arcához ér.
Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét.
„Kis Kristó…“ úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad
lélegzeni, mert akkor vége.“ A képzelete megint megsimogatta.
– Kis Kristó…
Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete… És a melle
élt és az arcához ért.
– Még mindég szeret? – kérdezte a leány.
Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta
mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt
jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?
– Szeret?…
– Mindég szerettem, – mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen
hasonlított a zokogáshoz.
Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna.
– Szegény kis Kristó… és ilyen szegények vagyunk mi mind.
Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az
édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és
ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi
akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék,
aztán… megcsókolta a száját.
Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész
gyermekélet feloldozása.
A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias
mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de
azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem
volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az
életét.
Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát,
hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők
nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban
és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között,
akik nem látnak.
A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf
nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki,
mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi.
Kedves komédiások az asszonyok…
Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal.
Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A
cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép
ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az
asztalkendő alatt“. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen
másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.
– Én is odaadnám neki a leányomat, – mondotta Müller Ferdinánd, –
vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen
egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal.
Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi
tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a
többiek ki voltak zárva.
De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette
az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk…“ és
megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte.
Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a
laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is
látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A
lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre
ágaskodott. Megcsókolta a leány száját.
Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja
nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen
lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a
gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében
volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé
elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt.
– A fejem fáj, – mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.
Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen
rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött
valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.
– Te vagy? – rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.
– Kinek tart? – Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét.
Visszalépett és felemelte a kalapját.
A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta
Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A
nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is.
– A bátyámra vártam, – mondotta félhangon. – Itt lakom a Hal-piacnál.
Talán haza kisérne a fiatal úr?
– Hát a bátyja?
A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az
elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra
kapaszkodtak volna fel. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A
háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén
csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott
valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak
közül a kizártakra.
Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a
kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden
hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tisztaság, a finom hajlongás,
a csókok… Könnyek folytak végig az arcán.
A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével
egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt.
„Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.“
Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult.
– Gyere be… A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú
szájára szorította nedves ajkát.
Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje
koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához.
Ott… épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt
belőle semmi. Az ajkán is elmúlt. Valami más jött a helyébe… Rohanni
kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le
akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt.
A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden.
Felordított és visszaszaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt,
erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe,
melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket
közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak;
ütések valamennyi asszonyra.
A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját
emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját.
Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint
egy halottat, amely megelevenült és visszajött… Hogy kifeszül a melle az
emelt karok alatt… Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét
a levegőbe.
A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú
csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami,
amiből nincs menekülés.
A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az
egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallotszott. Egy repedésen
vörhenyes világosság szűrődött át.
Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös,
nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt
minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.
A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt.
Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje
felszívta őket magába.
A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt.
Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik,
mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és
elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.
A nagy folyó hüvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen.
Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt,
aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt
és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a
felnőtt emberek titka?“ Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem
szerette volna, ha valaki belenéz.
Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással
surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a
házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun.
Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett
le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik.
Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró
falmélyedésébe.
Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy
rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a
nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien
nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a
meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba.
Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon.
Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben
kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék
mellett.
A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a
folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy
árulkodót.
Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy
érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz,
gyalázatos szenny.
Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a
sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott,
elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.
Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján.
Munkáslépések mennek az ácspiac felé.
Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden
olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg
épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka.
Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még
azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett.
A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér.
Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de
valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát,
mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi.
Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.
Aztán… egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy
léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste.
Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A
sötétségből lassankint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok
nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.
A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a
házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl
pénzre lesz szüksége.
A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se
költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták
neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett
arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről
ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő
arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják
magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor
a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy
fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?
Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat
falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott.
Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is
dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez.
Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.
De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát,
gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép
megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte
megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie
kellett a Hal-piac felé.
Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az
édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében.
– Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, – mondotta a leány, mialatt
a kocsiba szállt.
Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.
A kocsi már távolodott a Duna irányába.