üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a
leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt,
a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint egy
fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Ép úgy, mint Hosszú Gábor
testvérnénje a tükör előtt, mikor múlt vasárnap belesett hozzá a
kulcslyukon.
– Anna…
A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban.
Hirtelen fejére húzta a takarót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte,
hogy király, aranykoronát visel és egy magas, fehér várban lakik, fenn a
hegyen. A várban soha sincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel.
Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy
sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek.
„Vegyétek le“, parancsolja ő. „Szabad vagy!“ A hercegnő térdre borúl
előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard
fel megint“. Ezt mondja, egész egyszerüen mondja és mosolyog. És a
hercegnő sokszor lebontja a haját és sokszor felcsavarja… Már aludt. Még
mindég mosolygott.
Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak
hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta.
Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanúlni akart. Egyszeri olvasás elég
volt neki, de nem tudott oda figyelni. Várkastélyokat, leányokat és
nagyfülü macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte
mozogni lelkiismeretében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt.
Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap
bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki lefelelt már az U betűig.
Felhivták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő
fejében dong. Az osztály nevetett; Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter
Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing
építőmester unokáját év végén mégse merte megbuktatni senki.
Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról.
A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes
golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta
a számtani gyakorlatát.
„Valahogy csak lesz“, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától
és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok
helyett agyagembereket gyúrt a kert végében.
– Mindenhez ért ez a gyerek, – mondotta Ulwing építőmester elégedetten
és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait.
Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a
rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében.
Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanúlnia és senki sem várt
tőle semmit.
Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett,
mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt,
ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna
rája.
Fügerné feltólta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és
figyelmesen nézett rá az ablakból.
– Most ép úgy tartottad a fejedet, mint az édes anyád. Szegény jó
Krisztina asszony!…
Anna az udvar közepén állt és még inkább félre hajtotta a fejét, de
azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek,
valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment.
Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán
át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az
anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak
rémlett az, aki meghalt és mindég fiatal maradt.
– Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg
Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a
viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig
mindég besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki.
Anna, mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn
frissen súrolt deszkapadló szaga érzett. A nagy szekrényen sok
befőttes-üveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a
csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt
kézimunkával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve:
„Kulcsok“, a diványpárnára: „Aludj jól“, egy zsákra: „Kefék“.
„Fügerék feledékeny emberek lehetnek“, gondolta a kis leány, „mindenen
meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják“.
Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai
kitágultak ilyenkor és a szemét lehunyta.
– Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett
mesélnem. Szeretett félni… mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli
lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró
lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin
kísérte és fogta a kezét.
– Leopoldin? Hát az ki volt?
– A leányom, – Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés
falán függött. Hajból csinált szomorúfűzes sír látszott rajta és
körülötte gyöngyből himzett fölirás: „Ewige Liebe“.
– Ő is az égbe ment?
– Nem. Soha se beszélj róla. Füger megtiltotta.
– Miért?
– Nem való gyerekeknek.
– A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd
megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit.
– Krisztina asszony épen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent.
Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindég hallgatódzott a
beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá.
És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát.
Anna felhúzta a térdét az álláig.
– Énekelni is tudott?
Fügerné elragadtatással bólintott.
– Az volt az élete. Úgy is jött be ide, mint egy dal, úgy is ment ki.
Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt.
A kis leány nem hallotta többé az öreg asszony szavát. Kiment az ajtón.
Egyszerre az anyja szobájában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott
függött a falon az arckép, melyet mindég látott, melyet mégis most
nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte
gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű
haja fénylett a választéknál és mintha selyemszalag lenne, egy nagy fésű
csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny
halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a
kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos
mozdulattal.
Anna úgy érezte, hogy ha visszajönne, vele sok mindenről lehetne
beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe
jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis pupos
Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mindnek
volt anyja. Mindnek… csak neki nem volt.
És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de olyan
halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka
között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a
saját fátyolozott kis hangját; azt a szót, melynél kétszer megcsókolja
az ember az ajkát, mikor kimondja:
– Mama…
Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor
senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán.
Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt.
Kicsiny újját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang
csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha egy mécses lobbant volna fel.
Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs.
Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor.
Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok
fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit.
Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt.
– Szeretnél zongorázni tanúlni?
Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá
olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát.
János Hubert elgondolkozott.
– A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az
élete.
Anna zöldfényű, kék szeme nagy és komoly lett.
– Igen, mondotta elszántan, – tanulni akarok.
Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak
hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban.
Szénfekete parókát hordott; lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és
harminc pengő krajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy
lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt.
Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki
Chopinről és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapáról,
aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt orgonázni a ferencrendi
barátok templomába.
A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel
eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek
furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor
könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér
vevők előtt.
Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing
nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt.
Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kigyó-utca szegletén volt. A bejárat
mellett egy lóca állt a házfalánál, az utca közepében egy vén almafa,
melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.
Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű,
szürke cilinderét.
Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró
mozdulataival mosolyogva jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül,
mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt
vásároltak a vevők. A polc mögött, hová az utcáról nem lehetett belátni,
egy faggyúgyertya mellett, többnyire magyarviseletű urak ültek a
diványon és fojtottan, sietve beszéltek egymással.
Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy
dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre
kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme
csodálatosan nagy és égő.
Annának először tünt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi
szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére
taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa
és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek
találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a
könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt,
akit Robinson Crusoenek hívtak.
Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy
néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.
A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és
időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött.
Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban,
onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl
az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.
A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla
alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó
lógott ki.
A szomszédja meglökte.
– Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.
A csontos képű egy írást mutatott.
– Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs
nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proclamátiót kiszedné.
Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajlott, kopasz fején megcsillant a
világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle
körül.
– Ez nem proclamátió, – súgta valaki, – ez revolutió.
Jörg Ulrich előre nyújtotta a kezét.
– Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, – olyan igénytelenül
mondta ezt, hogy Anna nem értette, mért tódulnak az urak egyszerre mind
köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme
fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent-Péteréhez
hasonlított.
Két suhanc futott el az ajtó előtt.
– Szabadság!… – rikácsolták élesen.
Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek
is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság!
Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki,
hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz… Egyszerre eszébe
jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.
A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények,
asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük
voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné
szoknyája rongyos volt.
– Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!
Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott
egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolygnia kellett önmaga felett:
milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan
nagy.
Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is
futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan
kinnről egy hang hallatszott mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna
ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.
Valaki beszélt…
A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang.
Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német
polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az
utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng
zenéje volt.
Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte
megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich
apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltosinas mellett. Mind
futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.
Az utcából kiáltott vissza Annára:
– Te itt maradsz!
A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül,
aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem
láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el
a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele.
Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta,
vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing
Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most
beszélt először hozzá.
Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.
A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész
utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák
sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca
tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.
Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett
volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az
emberek összeölelkeztek és futottak.
– Szabadság!
Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött,
óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett
körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag
ráncokat vetett csattos cipője felett.
Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így
kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött.
„Talán nem lát meg. Talán odébb megy…“ És közben eszébe jutott a két
lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna:
ifjúság. És a hang… és a dal… Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze
volt.
Anna lesütötte a szemét míg a kövezeten lassan mozgott feléje két
otromba cipő rozsdás csattja.
A deák hangosan nevetett fenn a fán:
– Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?
Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy
mennyire szereti Sebastián bácsit.
– Ő az enyém! – kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg
ember felé.
Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a
könyves bolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka
zsebkendővel soká törülgette a homlokát.
– Épen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová
jutunk!…
Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott
hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők
ketten összetartoznak.
A kigyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról.
Elmult a nyár is.
Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott,
mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott
az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a
kapuboltozata alatt.
Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát
Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastromiskolájába kisérte,
telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek
csoportokba verődtek. A nyakukat nyújtogatták. Anna is szeretett volna
megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg.
– Tiszteletreméltó personának nem illik az utcasarkon ácsorognia.
A járda szélén egy fiú állt.
– Mi van azokon a papirosokon? – kérdezte tőle Anna elmenőben.
– Háborús hírek, – és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy
öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törülgette a szemét.
„Háborús hírek“… Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre
szomorú hangzása lett annak a két szónak.
Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról
beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóizűen ettek.
„Mindenki olyan, mint máskor“, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem
is igazak“. – Hirtelen kiment az egész a fejéből. Az atyja épen arról
beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap
délután, a Geramb nevelőintézetben.
– Előkelő hely, – mondotta János Hubert, – a Szepesy bárókisasszonyok is
odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. – A Bajmóczy-nevet lassan és
tisztelettel ejtette ki, aztán körülnézett, mintha a hatást várná.
Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt,
letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte
utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család…“ És
ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt
legközelebb az oltárhoz.
Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a
bálvány-utcai vászon-nagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is
hátrább ültek, mint ők, pedig vizimalmaik voltak és a dunai molnárok
köszöntek nekik.
Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Épen
Úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta,
hogy az ő nagyatyja előbbre való mindenkinél.
Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott.
Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre. A kis Kristóf, bár
az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét:
Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére
támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehúnyt szeme
felett árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák… Kristóf ekkor már
lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna.
Azután lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A
gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédleányra,
mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:
– Óh Netti, hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad
felvennem.
Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete
bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina
asszony egykori szobájában lakott. A régi gyerekszoba egészen a fiúé
lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér
fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle felett, mintha
a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha
ingallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egyszeri hallásra
észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár.
A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a
kocsi iramodó ablakán.
Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén-tér szegletén, már három
fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez
felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap
Flóriánt is el kellene hozni.
– Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak, – mondta János Hubert,
mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó
szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült,
faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kis leányok és
fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.
A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak
és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.
Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól
tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent.
– Csókolj kezet, – súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre,
hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi
dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig
gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és
hangosan nevetett.
– Mais Sophie,… mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca
mellett meginogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori
növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött
és sírni szeretett volna.
A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két
szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell
meghajolni.
– Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, – közben lengyelül mormogott
valamit.
Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment.
Selyemruhája suhogva surolódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét
hátraszegve tartotta és mindég lefelé nézett.
Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően
pillantott körül.
– Demoiselle Ulwing… Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.
– De hiszen én nem tudom még… Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy
érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan,
lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi
a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájába. A
csendben Sztaviarszky hangja recsegett:
– Egy… kettő… complimentum.
János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és
szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának
úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott.
Milyen jók hozzá valamennyien… és már indult, hogy Bajmóczy Berthához
menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt.
Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott
büntetési feladványt.
Vasárnapok multak… A Geramb nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már
a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.
A lecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a
szekrény tetején. Sztaviarszky lengyelül morgott. Bajmóczy Bertha
akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett.
A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak; Illey Mártha a szoba közepén
állt és vásottan nevetett; Annának is nevetnie kellett. A fiúk is
nevettek.
– Mes enfants… Silence! – Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca
szigorú.
Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt.
– Mióta ő ide jár, azóta megy rosszúl minden.
Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem
látta. Tekintete csodálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett
állt, a magas, fehér ajtószárnynak dülve. Egyik kezét apróvirágos
gurgurán-mellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször
visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a
homlokába. Mosolygott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja
még fiatal.
A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement,
beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső épen fordult. Akik fennről
jöttek, nem láthatták őt.
– A nagyatyja közönséges ácslegény volt, – mondotta Szepesy Clemence.
– Par exemple, mi az, hogy ácslegény?
– Hát az, – hangzott ismét onnan felülről, – aki nálunk tavaly a
padlásgerendákon dolgozott.