A Magyar Tudományos Akadémia Péczely-dijával koszorúzott regény.
TORMAY CÉCILE
A RÉGI HÁZ
REGÉNY
BATTHYÁNY GYULA GRÓF RAJZAIVAL
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
1917
4. KIADÁS 12–14. EZER
Minden jogot fenntartunk.
Copyright by Singer & Wolfner, Budapest.
Budapesti Hirlap nyomdája. – 15321.
Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék
jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan
síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok,
háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.
Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két
hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát
csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őrházikók sötét üregében
mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény
bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.
Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld,
az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett
kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok
teste füstölt a hidegben.
Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a
kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej
tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé.
Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.
– Az Ulwing-kocsi!… Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt
fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség.
– Mehet…
Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy
elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan
házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a
sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a
Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban.
Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint
valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.
A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:
– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren
van.
Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén
tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén,
gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek,
zegzúgos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról
fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva
imádkoznék a templom előtt a sötétben.
A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca
csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy
összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért
volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa
fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.
Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A
naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a
lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium
szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában
úgyis otthon a helye.
Két lámpa… És még ez is hiábavaló.
Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan
úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő
virrasztana ebben a városban.
Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló
kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A
Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.
Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között,
a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a
nagy folyó.
Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík
térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan
állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új
háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirándultak
hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket
rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester
oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi
szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban
szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából
lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor…
Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében
közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi
Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók
voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny
német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek.
Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak
lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt
közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és
az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal
dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már
művész volt… Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten
maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői
ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük
éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen,
árván.
Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott.
Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő
egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt
visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt.
Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök
homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott
tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök,
hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két
oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és
fehér volt a házon.
Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután
kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a
szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda
a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba.
A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a
kapuboltozat alatt.
A szolga leeresztette a kocsihágcsót.
Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve,
gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke
hajára. Az arca árnyékban volt.
– Jó estét, János Hubert! – kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja
mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. –
Hogy vannak a gyerekek? – Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent
válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.
– Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!
A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.
– A könyvelő úr sokáig várt…
Ulwing összeráncolta a homlokát:
– Hát mindenki alszik ebben a városban?
– Dehogy alszom, dehogy alszom, – és Füger Ágoston már sebesen jött
fölfelé a lépcsőn. Mindég sietett, a lélegzete rövid volt, kopasz kis
fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék.
Ulwing Kristóf a vállára ütött.
– Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van.
János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking
pantallója szalmasárga volt. Túlzottan magas gallérján kifogástalanul
állt a kétszeresen fölcsavart nyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és
megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a
szeme világosabb, az arca puhább.
Mögöttük egy szoknya surolódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain.
Ulwing Kristóf hátra sem nézett. – Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. –
Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába.
Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák
közül, csalódottan tekintett az építőmester után: hiába várta
vacsorával. Kulcsos kosarát egyik karjáról a másikra lódította és
haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe.
Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos
ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya
égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott
körben a zömök karszékek csíkbafénylő vászonhuzatán.
– Üljön le, Füger. Te is, – mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért
állva maradt.
– A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is
megkötöttem az alkut. – Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról.
Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg mindent, amire szüksége
volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek.
Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindég magánál hordta,
még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből.
János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben.
Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány felett Fischer von
Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis
metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld
papirkárpit mintáját kezdte nézni. Apró csíkok. Zöld koszorúk.
Mindegyiket megnézte külön. Közben egészen elálmosodott. Többször
egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a butorvédő horgolást a
karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Aztán
köhögött, pedig ásítani akart volna.
Füger még mindig jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester
elhallgatott:
– Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik…
Ulwing Kristóf tekintete merev lett.
– Hát ezt miért nem mondta előbb?
Füger fölvonta félvállát.
– Hiszen eddig nem jutottam szóhoz…
Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott,
mintha nagy távolságba nézne.
Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a diplomás műépítész,
tönkre ment. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta
el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristófnak megaláztatások, lihegő
kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre
kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán
legelöl van.
Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely
ősz hajából csavarodott a halántékán.
Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban
megvilágította a csontos, beretvált arcot, melyet a téli szél vörösre
cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek
látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a
kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki.
„Ez az ember nem öregszik“, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg
kérdezik.
– Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem
bírta.
Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül.
– Látnom kell a Münster cég könyveit és a mérlegét. – Mialatt beszélt,
arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A
szív nagy súly, akadályozza az embert a mozgásban. Amíg fölfele ment,
félre kellett tennie. Elmult ez is. Felért a tetőre.
– Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, – mondotta csendesen, – talpra
állítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon.
Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha
szempilláival tapsolna a főnökének.
Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya
kanócát. A fiához fordult:
– Voltál a városházán?
János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka
lett volna, mely megrázta a vállát.
– Atyám uram nem fáradt? – Mint végső védelem tódult ez a kérdés a
szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja
feleletre sem méltatta.
– Beszéltél?
– Igen… János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a
szavakat, hogy utóbb könnyü legyen őket visszavenni. – Elmondtam, amit
rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes…
– Azt hiszed? – Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf
szemében, aztán fölényesen mosolygott: – Igaz. A magunk fajtájának
tennie kell… Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja
ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok
belőled urat, hogy meg is hallgassanak.
Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett.
– Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik
választott polgár megkérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák
világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is
megfogózhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa.
– Majd lesz ez másként is! – Az építőmester hangja meleg volt a nagy,
erős bizástól.
A fiatal Ulwing szintelenül folytatta:
– Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő
nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett.
A magisztrátus urai összesugtak.
– Mit mondtak? – kérdezte Ulwing Kristóf hidegen.
János Hubert a földre nézett.
– Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomoruságából csinál magának
aranyat. A nagy ács! Igy hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly,
diszpolgárnak választották…
Ulwing kicsinylően legyintett.
– Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották
rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén.
– És lophassanak békén, – mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ivelt
mozdulatot tett a zsebe felé.
– Ne bántsa őket, – dörmögte az építőmester, – van ott sok becsületes
ember.
A könyvelő előre nyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatóznék,
aztán ünnepélyesen meghajolt és kiment a szobából.
Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult.
– Mit mondtál még a városházán?
János Hubert csodálkozó, szelid szemét az atyjára emelte:
– Hiszen egyebet nem bízott rám…
– De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól
jutott az eszedbe.
Csend lett.
A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik
vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És
most nincs megelégedve azzal, amit csinált… Egy pillanat alatt, mintegy
villanásban, eszébe jutott minden. Gyerekkora, a technikus rajziskola
évei; sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok
az idők, mikor még akarni akart: az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és
választani akart: az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem
kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó
volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De
még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. „A gyerekek“,
mondotta az atyja és ő belenyugodott, mert Ulwing Kristóf volt az
erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza.
Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolón egyenesedett ki.
Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta meg benne.
Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia
szemében azt a makacs erőt, melyről nem tudta, miért nem volt ott mindég
és miért volt ott most.
De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden. Ulwing
Kristóf lehorgasztotta a fejét.
– Eredj! – mondotta kíméletlenül, – most már igazán fáradt vagyok. – És
ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig
lecsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából.
Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing
építőmester jobb szerette volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen
óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy
szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd
nem állok mellette?“ Összerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az
élet, hogy a halál fogalma mindég idegenül és ellenségesen hatott reá.
„Mi lesz?“ Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd
szoba irányába nézett… Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács
elkezdett. Ők erős emberek lesznek. Kinyitotta az ajtót. Átment az
ebédlőn. Kenyér- és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba,
azon túl voltak a gyerekek.
A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini
leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a
térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint egy sötét meszelő szállt és
emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék
kancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélegzés
hallatszott.
Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste
összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bujnék, ami az
éjszakával jött és körülállta az ágyát.
Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy
pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bujt a párnájába.
Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr oly
alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett
ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája
hangját.
– Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok.
A gyermek már aludt.
Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kis
leány nem ijedt föl. Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst, megmozdult
feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és
visszaadta a csókját.
Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony
utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok.
Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél
lett egy éjszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta
elfelejtették, hogy milyen a tél.
Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér
volt szemközt a várhegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok
csúcsa, minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett: letört a hóban.
A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis
Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és,
mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes
tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a
Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.
– De az is az enyém, – mondotta a fiú telhetetlenül, – különben
megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a
kendőjéről a rojtot.
– Én pedig megmondom, hogy beleköptél az irnok poharába. Nem, nem adom!
– Anna olyan erősen megrázta fejét, hogy szőke haja össze-vissza
keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna
oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsihoz. És ő
sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt,
két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyúgyertyát tett az
ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá.
Ulwing Sebestyén ilyenkor a túl oldalról felelt. Meggyújtott egy kis
szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó
éjszakát kívánt egymásnak a Duna fölött.
– A Jezsuita-lépcső az enyém, – mondotta Anna elszántan és átment a
szomszéd szobába.
A kis fiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az
ajtóban nyugtalanul pillantott körül. Félt ettől a szobától, pedig
barátságosabb volt a többinél és Anna nap-szobának hívta. A sárgacsíkos
papirkárpit sugarasnak tetszett és a cseresznyefa-bútorok még borús
időben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek
lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint
egy lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment
és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt.
Képe a sokvirágos divány fölött függött, varróasztala is ott állt az
ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek
megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egészen bizonyosan
tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki
alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól.
– Menjünk innen, – mondotta szepegve, – de eredj előre te…
A nagypapa szobájában nem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott
finom ropogás. Csak az oszlopos alabástromóra ketyegett az íróasztalon.
A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha
ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér
porcellán-lángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellán-lángok. És ez
szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni.
A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi
történik a kályhában.
– Most táncolnak a kályhatündérek odabenn…
Anna hiába lesett be a szelelő nyíláson, ő nem látta a tündéreket. A
kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan
csavarodott bele a kéménylyukba.
– Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak, – mondotta a fiú.
A kis leány únottan elfordult.
– Én csak az óra ketyegését hallom. – Egyszerre lábujjhegyen állt.
Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott.
Ő is akart valami furcsát kitalálni:
– Tik-tak… Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak…
Kristóf szeme kitágult a boldogságtól.
– Hallom… És ugy-e a törpe sohasem áll meg?
– Nem áll meg, – mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos
abban, amit mond, – sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről
beszélned.
Kristóf áhitatosan ismételte:
– A nagyoknak nem szabad tudniok semmit… És ugy-e, ez igazán igaz?
Ugy-e, a nagypapa is mondta?
Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa soha se mesélt törpékről és
tündérekről…
– Igen, a nagypapa mondta, – erősítette most már maga a fiú.
Anna fejében összezavarodott az egész. És ettől a pillanattól kezdve
megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy
csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel,
szüntelen. Tik-tak…
– Hallod?
A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra
ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan sülyedt
a folyosóból a kapualjig.
Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből.
Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A
vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt
a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó
fiával.
Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt.
Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán.
Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekeké volt. A
félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad
is. Az ő birodalmuk… Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor
lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket,
óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos
ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok.
Anna és Kristóf olykor órákhosszant leselkedett át sóvárogva a rácsok
között. A szertár teteje látszott, a kátrányforraló és sok mindenféle
fadarab: gerendák, pallók, cölöpök. Az ember lecsúszhatott volna róluk,
ha odaengedik.
Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek
dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a
gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban,
vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendának a
szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt
a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük
hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az
építőfa-játékukat.
– És mikor én alszom, akkor játszanak vele, – suttogta a fiú.
– Ezt most nem lehet elhinni, – felelte Anna komolyan, – most minden
világosan látszik odaát…
Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak
meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei“… Ez a szó
olyan volt, mint egy trüsszentés. Csiklandozta a gyerekek száját.
Nevetni kellett tőle.
Anna és Kristóf egymásnak dült.
– Canzelei… Canzelei…
Kinyilt az ajtó. Az irnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke
volt, hosszú lüszterkabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt.
Anna tudott róla valamit. A nagyapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein
úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett
tudni ilyesmit.
A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól;
aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján.
– Ő ostoba, pedig nagy, – súgta Anna a fiú fülébe.
– Én pedig beleköptem a poharába! – Most már szabadon, diadalmasan
nevettek össze.
Egyszerre abbamaradt a nevetés.
Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni
kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő
vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt.
– Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz… Ugy-e, kis
Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál?
Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt.
Ott benn? Mindég? Csendesen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne
a cinkkatonákkal?… Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha
sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely.
Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat
kísért át a szobán.
A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a
tintatartóba. A szomszéd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két
gyerek a falhoz lapult. Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az
arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a
vitorlaszerű gallér.
– Köszönöm, – mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát
valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé
nyújtotta. A keze remegett. A szája is remegett.
– Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet…
Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában
is meghallották.
Gemming rázni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen
pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton
György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is…
Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a
széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket.
– Hát ti mit kerestek itt? – Le szeretett volna ülni melléjük a halomba
rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az
arcát. Kivette a zsebéből az ütőórát.
– Nem lehet.
Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok,
fuvarosgazdák… mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy
szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha
hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett.
– Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt
fölszedik a hajóhídat.
A két gyerek arca széles lett az örömtől.
– Ugy-e, kocsin megyünk? – kérdezte a fiú.
– Gyalog, – felelte Ulwing szárazon, – a lovak fát fuvaroznak! – és
ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.
– Gyalog… – ismételte Kristóf csalódottan, – óh, ez nem szép. És én nem
is megyek. És fáj is a lábam.
Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott.
Anna pedig tudta, hogy hazudik.
Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján.
A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két
oszlopember is.
Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vizimalmok úsztak.
A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az
árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és
Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött.
A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették,
félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött
szemközt; az is köszönt. A Játékszin-piac előtt urak és asszonyságok
sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek.
Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca.
– Ugye, mindenki köszön nekünk?… Ugy-e, sokan laknak itt?
– Sokan, – mondotta a nagyatyja és másra gondolt.
– Hányan?
– Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik megszámlálni magukat.
– És gyerekek is sokan vannak itt?
Az építőmester nem felelt.
– De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek?
– Voltam, csakhogy nem itt.
– Hát a nagypapa nem volt mindig a mi házunkban? – kérdezte Anna
fáradhatatlanul.
Ulwing mosolygott.
– Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a
pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak,
mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk…
Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett
messzire: Pestvár!… Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy
vén kapu alatt jött be ide.
– Reggel volt és harangoztak, – mondotta elgondolkozva.
Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő
öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban
háromszögletű kalappal, fehérparókás polgárok jártak. Láncos szekerek.
Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize
jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele.
Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép
hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek,
másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást
vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az
izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy, mint apáik, sok száz
esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk
alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember“, és Ulwing Kristófra
nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás,
valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban.
Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze
vályuba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész
szállítmányt.“
Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda
felé mutatott. Hívta a bátyját integetett neki.
„Itt maradok!“ kiáltotta ő erősen és fölkapta a szekercét a homokból.
A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány
perc mulva már sebesen csúsztak a zsákok a favályuban és a hajó, mint
egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába.
A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén
úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életét a
tulsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő
irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre.
Fölfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna.
Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze
járt önmaga mögött.
A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért
pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem.
– Miért? – Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon,
mindég megkérdezte.
– Ismernek, – felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a
gyerekeknek, hogy az övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át; az övé
az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn.
A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott,
locsogott, mint ha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok,
leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt
színes folt a folyó fölött: a híd védőszentje, Nepomuki Szent János
szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek.
Anna a Szentre mutatott:
– Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának, – és egy kicsit
írigy volt.
Mire fölértek a várba, a kis leány panaszkodni kezdett:
– Éhes vagyok…
Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny járó
havas kövezete.
Körülöttük mállott házak. Sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött
kacskaringósra kovácsolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok,
csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba.
Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről
megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A
Boldogasszony-templomtornyának az árnyéka ép odáig ért. Mint egy fekete
kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél.
Emelete kijebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák
támasztották a járda fölé. A mezitelen falon, épen a nagy cégéróránál,
furfangosan csavaró fölírás látszott.
Sebastian Ulwing
Bürgerlicher Uhrmacher
A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak
melegedni minden délután. Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült.
Hallgatott. Homlokából símán hátrafésült hófehér haja violaszínű
frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt.
Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás
volt a csatt, fölötte vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát
meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és fölemelte magasra.
– Hát a kis Kristóf?
– A lába fáj, – felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt.
Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem
számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a
nagypapa nem tudott. Összebólintottak titkosan, egyetértően. Anna
ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán
körüljárta a boltot.
A bolt mélyében, egy félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak
előtt füles bőrkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az
asztalon temérdek régi holmi. A polcok is tele voltak lommal. A füstös
falakon órák függtek.
A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart
eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt.
– Engedelmével, Csik Amália vagyok, a Halász-bástyáról. – Borító kosár
formájú kalapot viselt. Szinehagyott és avult volt rajta minden. Anna
érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának.
De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak
öltözve, mint ő meg a nagyatyja.
– Már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen, – mondotta az
asszonyság rosszalóan. – Persze, Pesten minden másként van, mint Budán.
Nyugtalankodás, fényűzés… Mi, itt a várban, hál’ Istennek megmaradunk a
régiben. Ugy-e tisztelendő úr?
A várkapellánus sárga, madárszemű fejével többször egymásután bólintott.
– Azt hallom, – mondotta az asszonyság, – most már módi-journalt is
nyomtatnak Pesten.
– Még pedig ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket, – dörmögte
a várkapellánus.
Az asszonyság nagyot sóhajtott:
– Pedig a módi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük.
– Mindenféle journalnak, – mondotta a kályha mellől a Helytartótanács
hites cenzora.
Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét.
– És ezt a cenzor úr mondja?
– Én, – felelte a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval egy
tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe.
– Pesten a literátus embereknek más a véleményük, – dörmögte az
építőmester.
– Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a
literaturához tartozom…
Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a
várkapellánushoz hajolt.
– Az írott szónak nem az egyén ideálját, hanem az állam és az egyház
céljait kell szolgálnia.
Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna
bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza.
– Hát akkor az uraknak csak az jó, ami középszerű?
– Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve
csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen
rendetlenséget okoz.
Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich
könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók,
akik odajártak; a terveik, a kézirataik, melyek mind megakadtak a
cenzorok szürőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami
fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett épen
úgy, mint az unokáit.
Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert
érezte, hogy goromba lesz, ha beszél.
A várkapellánus leverten mondotta:
– Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek…
Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki,
hogy küldje már el a sok unalmas embert.
Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát:
– Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a
fején.
Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra egészen elsötétedett,
mikor a kövér tanácsosné elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek
fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy
vele sétálnak.
Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A
nagykalapos asszonyságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az
alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után.
Ulwing Kristóf előbbre került.
– Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a
barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg
optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják
hátratólni.
Ulwing Sebestyén nevetett:
– Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek.
Nektek mindig az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki
ujságot olvas, hogy a fiad beszélt a városházán. Már meg sorfákat,
lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk…
Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe.
– Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő.
Az órás zavarba jött.
– De mikor olyan jó a régi, a megszokott…
Ulwing Kristóf a billikomra mutatott.
– Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is
csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is
megvenném.
Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára.
– Vagy ezt sem adod el? – Az építőmester megint türelmetlen lett. –
Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor…
Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy
élő madarat. Aztán megrázta a fejét.
– Nem lehet. Még nem. Majd később eladom.
– Dehát miért később?
– Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni, – mondotta halkan
Sebestyén, mintha szégyenelné magát.
– Igy aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg,
mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastián, te egészen olyan
vagy, mint Buda…
– Te pedig olyan vagy, mint Pest, – felelte Ulwing Sebestyén szerényen.
Csendesen mosolyogtak egymásra.
Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta
az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat.
Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte
minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta
a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe.
– Unom magam, – mondotta szomorúan, – nagyon únom magam. Mesélj valamit.
– Ma nem tudok, – felelte Sebastián bácsi.
– Te mindig tudsz, hiszen annyi sokat olvassz… És közben óvatosan
kihúzott Sebastián bácsi frakkjának zsebéből egy kopott, zöld
könyvecskét.
„Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.“ Ez volt
Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve.
– Itt van! – kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. – Hát
csak mesélj.
Az órás megrázta a fejét. Még mindég arra gondolt, hogy ő meg az
építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára.
Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott
róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem
szeretett senkit?… Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja
elhalt feleségére, akit ő előle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem
értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott
a sok barázda… Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról
semmit.
Anna megfogta a kezét és lassan hintázta.
– Mesélj, mesélj…
Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet
lapozott.
Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. Közben a bátyja arcára
nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.
– Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák
előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcában álarcosbolt
nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején
dalolva jártak az emberek a várutcákban; vének, fiatalok, cifra
maskarában, kicsiny vaslámpákkal, mint egy bolond processzió.
Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden
álarcosboltot belakatoltak… Mindet belakatolták, csak a Fortuna-utcában
maradt nyitva egy még hamvazó szerda után is. Egész éven át…
Egyenkint, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a
várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.
A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Hát ezek
aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelidet
vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak
bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető
álarcot vásároltak… Úgy volt. Bizonyosan úgy volt, – dünnyögte Sebastián
bácsi, – és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le
többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül
maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak…
Megint a bátyja arcára nézett és egészen halkan folytatta:
– Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép
hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi
tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre
ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint
álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és
az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk.
Senki sem tudja többé. Senki sem…
Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák
ketyegése.
– Ez nem volt szép, – mondotta Anna, – mesélj valamit rossz gyermekekről
és tündérekről. Az szebb…
Az órás talán nem is fogta fel a kis leány hangját. Úgy ült ott alacsony
székén, mintha valakinek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A
meséje után hallgatózott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és
önmagára…
Az építőmester becsukta a könyvet. Felállt.
– Menjünk. Későn van.
És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire.
A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban
csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán
ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A
sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.
A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ
gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott.
A hídon Anna egyszerre meglátta az édes atyját. A fiatal Ulwing egy
leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az
építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány
futva ment át a híd tulsó oldalára.
Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára.
János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindig támaszkodott
valamihez. Mikor melléje értek, megfogta a kis leány szabad kezét,
mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani.
Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje
fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz.
Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges léptekkel és vitték maguk között a
szepegő gyereket.
Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl:
– Megigérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban se
bízhatom.
– De atyám uram, a gyerek is itt van.
– Úgy sem érti, – mondotta az építőmester nyersen.
Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte az, amit
hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy két oldalt két
ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édes
atyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt
náluk.
– Atyám uramék elé indúltam, – dörmögte János Hubert, – véletlenül
találkoztam vele itt a hídon.
Ulwing Kristóf hirtelen megállt.
– Igazat beszélsz?
– Soha sem hazudtam. – A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú
volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat
fizetett érte.
Az építőmester haragosan rántotta elő burnótszelencéjét. Erősen ráütött
és kinyitotta.
A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre
felébredt: a szelence muzsikálni kezdett.
– Sapperlott! – kiáltotta Ulwing Kristóf és még egyszer ráütött, hogy
elnémítsa, de a szelence tovább muzsikált.
A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott
volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester
visszasülyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a
fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a
kis Kristóf cinkkatonáinak zenekara játszott volna szépen, finoman,
messze, messze.
Félig lehúnyta a szemét.
Flórián egy kézilámpással várt a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok
kis lámpa mozgott a csendes havazáson át.
Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét nagyatyja
zsebére.
– Még… – mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből
kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a
lavendulaillatot.
Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben
egy vasláncos állóhíd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor
sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton
sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban
és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek
felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta
térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak:
téglaházak mindenütt.
Minden más lett, csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles
és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az
ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb mindenkinél. A városházán féltek
tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és
lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az
arannyá válik.
Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhanguan ketyegett tovább az
oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki
sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta régen, hogy
nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Rákiáltott és erősen
megrázta a vállát.
– Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge
emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.
A kis Kristóf sokszor visszagondolt arra a percre, melyben nagyatyja
megölte az ő tündéreit. Egy félelmes, felsőbb lényt látott benne. Sírni
szeretett volna és eltöprengett, hogy hát akkor mi van a sötétségben, a
kút vízében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? És mialatt
szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefulók kapkodó
kézmozdulatából.
Aztán beletörődött ebbe is és ácspiacnak hívta a világ végét épp úgy,
mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen
nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjában volt valaminő fáradt
kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az ő nyelvükön beszélt régi,
kedves dolgairól.
Elmúltak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett;
a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok.
A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr
a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget,
mely számára üressé lett.
– Anna, alszol?
– Igen, már régen…
– Olyan furcsát álmodtam… egy leányról. A karját emelgette és
hátrahajlott.
– Aludj…