Gombos Andor hétfőn reggel tizenegy órakor megjelenik a képviselőház (a
régi ház) folyosóján. Még nem reggelizett, még nem fésülködött, még föl
sem ébredt egészen. A homályos folyosó üres, – a teremben alkalmasint
valami érdekes dolog készül, – csak két volt miniszter sétálgat künn,
csendesen és vidáman szivarozgatva. Andor hódolatteljes konfidenciával
köszönti őket. Ő igen jó viszonyban van a voltakkal. Ezek mind derült
filozófusok, emberségesek és felvilágosodottak, ráérnek diskurálni,
érdeklődnek irodalmi és művészeti dolgok iránt, megnevetik a paprikás
adomát is. Fiatal ujságíróknak előkelő politikai összeköttetések után
való vágyát a volt miniszterek elégítik ki.
Andor, miután megadta a két kegyelmesnek, ami a kegyelmesé, beoson az
ujságírók karzatára. A zsufolásig megtelt teremben feszült csend
közepett folyik az ülés. Egy ellenzéki szónok beszél. Az a hír előzte
meg a felszólalást, hogy szónoklatában le fogja gyávázni az egyik
minisztert. Ha hazaárulást próbálna rábizonyítani, az nem izgatná és
érdekelné a képviselőházat annyira, mint a gyávaság vádja. Úgy látszik
azonban, hogy az ellenzéki meggondolta a dolgát; már háromnegyed óra óta
beszél, de még semmi becsületbe vágót nem mondott. Sőt most már
udvariaskodik is a miniszterrel. Az ülés kezd nem érdekes lenni; a
karzat orrol, a képviselők pedig kiszállingóznak a folyosóra.
Andor elkéri egyik barátjától a gukkert és körülnéz a teremben. Egy
kanonok-képviselő kezében meglátja a _Nemzeti Hiradó_ vasárnapi vastag
számát. A kanonok a vezércikket olvassa és megbotránkozottan csóválja a
fejét. Szénégetőnek tőkén a szeme – Andor egy hiper-liberális képviselő
kezében is meglátja az ujságot. Az meg sűrűn bólintgat olvasás közben. A
miniszterelnök is a _Nemzeti Hiradó_-t olvassa; ő nem csóválja a fejét,
nem is bólintgat, hanem a füle tövét vakarja. Miért olvassák ezek a
tegnapi számot?
Andornak akkor eszébe jut, hogy ő szombat este óta, amikor az orfeumba
ment, egyáltalán nem is látott lapot. Hol járt, hol nem járt azóta, az
nem tartozik ide, való igaz azonban, hogy azóta nem volt ujság a
kezében.
Kisiet az olvasóba s megkeresi a _Nemzeti Hiradó_-t. Vezércikk: _A lódzi
eset_.
Andor szívébe jéghideg kéz markol bele. A vére megfagy… Az arca
krétafehér lesz… Leteszi a lapot – még pedig fordítva, az
apróhirdetésekkel fölfelé, hogy ne lássa a rettenetes címet – aztán
megfeledkezve ősei hitéről, fölszisszen: Jesszus Máriám! – Oly
rettenetes félelem vesz erőt rajta, mint a gyereken, aki
hebehurgyaságból embert ölt… Első gondolata, hogy hazamegy és agyonlövi
magát. A második, hogy élve meg fogja nyúzni a Kis Sakál-t, akinek
perfidiája rázúdította a veszedelmet.
A folyosón most nagy csapatban állanak a vitatkozó képviselők. Köztük
szilasi Szinger, Koller báró, a kanonok, a hiper-liberális képviselő, a
képviselőházi főzsidó, egyik aktiv miniszter és a sport-gróf.
A kanonok _(sápadtan, de mosolyogva)_. Meglássuk majd, hogy mi lesz
belőle. Meglássuk majd. A következményeket tulajdonítsátok magatoknak!
A hiper-liberális _(a harcias tűztől reszketve)_. Ha nektek nem tetszik
az a hang, az egy okkal több, hogy helyesnek találjuk. Én a magam
részéről megcsókolnám a kezet, amely a cikket írta…
A fő-zsidó _(aki mindig óvatos akar lenni)_. Az igazság a középen
fekszik. Deák Ferenc nekem egyszer azt mondta –
A sport-gróf. Én ném ákárok a dolog lényégéhéz hozzászóláni. Éz végré is
ízlés vágy meggyőződés dolgá. Ámi ázonban a cikk hángját illeti, bé kéll
válláni, hogy áz hátározottán ízlés –
A fő-zsidó. Mindenről lehet vitatkozni, a fő az, hogy meghallgassuk
egymást és hogy ne térjünk le az elvi alapról. Deák Ferenc egyszer azt
mondta –
Koller báró. A cikk kétségkívül fényes tollal van megírva. Föltéve
azonban, hogy az igazság sugallta volna is, kérdés, hogy a jelen
politikai helyzet alkalmas-e ilyen, a történelem-bölcselet által még
végleg nem tisztázott, vagy ha tisztázott, akkor még végleg nem
formulázott kérdések fölvetésére?
A hiper-liberális. Az igazság a nemzetnek olyan életszükséglete, mint az
egyénnek a levegő. A fuldoklónak hiába mondod, hogy a politikai helyzet
nem alkalmas arra, hogy lélegzetet vegyen –
A kanonok. Az a cikk inzultus!
A hiper-liberális. Nem tagadom, inzultus! Arculütés! De az ütés nem
nektek szól, hanem nekünk, szabadelvüeknek. Rászolgáltunk, mert
opportunisták vagyunk. Ha nem volnánk azok, akkor már régen fölvetettük
volna a kérdést, hogy Kárpelesz állampolgár-e, ember-e – vagy csak
Esterházy gróf az?
A sport-gróf. No már éngédélmét kérék – Esterházy és Kárpélész, éz mégis
izé –
A hiper-liberális. Jól van! Tessék tehát törvénybe iktatni, hogy
Esterházy elsőosztályu ember és állampolgár, Kárpelesz pedig
másodosztályu. Ez becsületes eljárás és én szavamat adom, hogy lojálisan
meghajlom az ilyen törvény előtt is, ha szentesítést nyer… De amíg a
törvény azt mondja, hogy Esterházy és Kárpelesz egyforma polgárai az
országnak, addig tessék levonni belőle a következtetéseket…
A fő-zsidó _(megcsípi a szóló karját; kedélyesen szól)_. No de uraim,
jusson eszetekbe a Deák Ferenc adomája –
A hiper-liberális _(Szingerhez)_. Magam is ujságíró vagyok. A lapjaink
bizonyos fokig versenytársak. Nem is értek mindenben egyet a lapod
magatartásával. Kijelentem azonban, hogy ebben a kérdésben vezérem,
mesterem, parancsnokom vagy… De most a Kárpelesz esete fogja eldönteni a
kérdést, hogy végre akarjuk-e hajtani a törvényeket, amelyeket nagy
képpel megalkottunk, hogy jogállam vagyunk-e? _(Az aktiv miniszterhez:)_
Igaz-e, kegyelmes uram?
A miniszter _(mosolyogva egy mellette álló képviselő karjába kapaszkodik
és sietve ellejt)_.
A kanonok. Nos, nagyon meg fogjátok bánni!
Szinger. Bocsánatot kérek, szerintem itt nincs szó se zsidóról, se
keresztényről, se Kárpeleszről, se Esterházy grófról. Itt csak arról van
szó, hogy a magyar állam meg tudja és meg akarja-e védeni a maga
méltóságát, midőn elégtételt szerez egyik polgárának, akin súlyos
jogtalanság esett. Az állam szuverénitásáról, a nemzet becsületéről van
szó, – ennek az érdekében pedig harcolni fogok, amíg forgatni tudom
fegyveremet, az írótollat. _(A kanonokhoz:)_ Lehet, hogy magamra maradok
ebben a harcban, lehet, hogy vereséget szenvedek, – de megbánni akkor se
fogok semmit, mivel tudom, hogy az igazságért küzdöttem. _(Könnyen
meghajlik, sarkon fordul és beleütközik Gombos Andorba.)_
Andor _(aki minden szót hallott)_. Van szerencsém –!
Szinger. Jónapot, Gombos! _(A sarokba vonja, halkan.)_ Mondja, ki is
írta a tegnapi cikkünket?
Andor. Én!
Szinger. Maga? Nagyon jó cikk volt! Nagy föltünést csinált – mindenki
erről beszél most… _(Csodálkozva végignézi Andort.)_ Nem is tudtam, hogy
maga ilyen ügyes ember!
Andor _(megint elhatározza, hogy stréber lesz)_. Ennek a cikknek
tulajdonképpen Szinger úr az értelmi szerzője. A multkor tetszett
mondani, hogy opportunisták vagyunk és hogy félünk az erős igazságoktól…
Én akkor igen frappánsnak találtam ezt az ötletet és próbáltam a
következtetéseket levonva, azokat a lódzi esetre alkalmazni…
Szinger _(egy pillanatig azon gondolkozik. – hogy Andor nem járatja-e
vele a bolondját? Szünet után)_. Mennyi fizetése is van magának?