Az alispánné még nem volt a szalonban. De kimentette magát. Egy
szobaleány jelentette, hogy a méltóságos asszony pár percnyi türelmet
kér. Valami hiba támadt a toalettje körül s még nem készülhetett el az
öltözködésével.
Sőt arról is gondoskodott, hogy a vendég ne unatkozzék addig, amig
várakoznia kell. Átküldte neki az este megjelenő berzencei lapokat,
amelyek legujabb számukban mindannyian bőven foglalkoztak a kulturest
előkészületeivel, s külön cikkben emlékeztek meg a fővárosi vendégekről,
kiváltképen a jeles iróról, aki valamennyi lapban diszhelyet kapott.
Különösen Plojesti lapja meg még egy másik ujság tettek ki magukért.
Ezek már nem is csak cikket, hanem egész tárcát szenteltek a kitünő
vendégnek.
Légvárynak legjobban a Plojesti tárcacikke tetszett.
– Ahhoz képest, – szólt magában, – hogy soha egy soromat se olvasta,
igazán gyönyörüen ir rólam! Vagy éppen ezért?!… Kegyetlen talány!
Az ujságokat Lilike adta a kezébe, az alispánék tiz éves leánykája, egy
rendkivül bájos, komoly kis teremtés, akivel Légváry még délután –
kevéssel az ötórai tea előtt – megbarátkozott.
Mialatt a vendég buzgón nyelte a róla szóló dicséreteket, Lilike leült
egy karosszékbe, felnyitotta a könyvet, amelyet magával hozott, s
hozzálátott, hogy – mint jó kis gyermekhez illik – addig is, amig mást
parancsolnak neki, szorgalmasan folytassa a tanulást.
De nem tudott oda figyelni. A tekintete minduntalan felrebbent a
könyvről az idegenre s ugy szökdécselt oda meg vissza, mint egy kis
madár, amely most próbálgatja a szárnyait s messzire még nem mer
elkalandozni, de már csupa mozgékonyság és félénk érdeklődés. Utóbb a
szeme egészen ott felejtkezett az emberen, s Légvárynak, amint hirtelen
felpillantott az ujságból, észre kellett vennie, hogy a kis leány már
percek óta nézi.
Valami olyan sajátságos álmodozást lepett meg ebben a mélytüzü
tekintetben, a szép, nagy, fekete szempár olyan leplezetlen
csodálkozással tapadt rá, hogy Légváryt elfogta a kiváncsiság: ugyan
mivel vonta magára ezt a kitartó figyelmet?
– Mit olvas, Lilike? – kérdezte.
– Világtörténelmet, – felelt a kis leány.
– Maga már világtörténelmet tanul?
– Igen. Azt is.
– És most elgondolkozott valamin, amit olvasott?
– Nem. Hanem szeretnék valamit kérdezni a bácsitól… és azon
gondolkoztam, hogy illik-e ezt megkérdezni?…
– Mit akar kérdezni, lelkem?…
Lilike hirtelen elhatározta magát.
– Bácsi, kérem, sokat szokott maga éhezni? – kérdezte.
– Nem… azaz, hogy régebben… fiatal koromban… – felelt Légváry
meglepetten. – De miért kérdi ezt Lilike?
– Mert egy könyvben azt olvastam, hogy a költők sokat szoktak éhezni. Ő,
bácsi, én ugy sajnálom a költőket!… Legjobban a koldusokat és a költőket
sajnálom!
– Isten tartsa meg sokáig ezt a szép érzését! – szólt magában Légváry
megindultan. – Mert hiszen Magyarországon a költők jóformán csak az
ilyen jó kis leányoknak a nemesszivüségéből élnek!…
De Lilikének hamarjában nem tudott mást mondani, csak azt, hogy a
költőknek most már sokkal jobb dolguk van.
Zavarából a grófnő mentette ki, aki Lilikét kiküldte a szobából, s a
leggondosabb figyelmességnek egy ujabb jelével tüntette ki az ünnepelt
vendéget.
– Azért kérettem, – szólt, – hogy megkérdezzem: van-e kedve velünk
tartani?… velem meg a Bubával… és eljönni velünk a hangversenyre? Vagy
kényelmesebbnek találja megvárni, amig a felolvasásra kerül a sor, s
csak akkor indulni el hazulról? Ha untatja a hangverseny, a férjem
kilenc órakor kocsit fog küldeni… mert a kör helyisége elég messzire
van… csakhogy ezt meg kell telefonoznom neki… annyi a dolga, hogy már
nem jöhet haza… De ha van kedve s eljön a mi kocsinkon…
Légváry természetesen a hölgyekkel tartott s megköszönte a grófnő
kegyességét.
– Iszik velem egy csésze teát? – kérdezte a grófnő. – Azt hiszem, nem
fog ártani még egy csésze tea… bár a rekedtsége, ugy látszik, már
egészen elmult… A Buba azonnal itt lesz, s egy félóra mulva, ha ugy
tetszik, indulhatunk.
A grófnő már nagy toalettben volt, s Légváry ezt az esti öltözéket épp
oly vakitónak találta, mint azt, aki viselte. Eszébe jutott, hogy ma már
harmadszor kell megcsodálnia, mily rendkivül finom izléssel, sőt igazi
művészettel öltözködik a grófnő, s valami félénk megjegyzést
kockáztatott meg, amely elárulta az elragadtatását. Utóbb, mikor látta,
hogy hódolatának kifejezése nem volt tapintatlan, még azt is
megkérdezte, hogy az esti öltözék nem Drecolltól való-e?… egy párisi
divatujságban Légváry egy ehhez nagyon hasonló esti ruhának a szines
fényképét látta… s az a ruha Drecollnak a kreációja volt.
A grófnő esti öltözékét nem Drecoll készitette, de az ilyen tévedés
mindig menthető. S a szép asszony, aki a jeles irót egyre élénkebben
emlékeztette azokra az előkelő párisi hölgyekre, akiket csak a Paul
Bourget regényeiből ismert, kegyes figyelmességgel viszonozta a vendég
hódolatát. Meglátszott rajta, hogy ezt gondolja magában:
– Lám, lám, ennek az embernek, bár nem éppen vonzó külsejü… és a
frakkjának az ujja egy kissé rövid… azért nagyon jó szeme van!
A beszélgetés hangja egy kissé melegebbre vált, s a jeles irónak, aki
ebből bátorságot meritett, az jutott eszébe, hogy: hátha felhasználhatná
a kedvező alkalmat?!… hátha megpróbálná illő és finom formában
elsóhajtani, elsóhajtozni, mennyire meghatotta s milyen végtelen hálára
kötelezte őt a vendéglátók nagy szivessége?!… az alispán páratlanul
kedves figyelmessége s az a meghálálhatatlan kegyesség, amelylyel a
grófnő is kitünteti!…
Magasztalni kezdte az alispánt s nem titkolta el, milyen kellemesen
lepte meg, hogy az alispánban olyan kitünő embert ismert meg, akinek
aligha van párja a magyar közigazgatásban.
– A széles látókör, – szólt, – az igazán európai műveltség, a nagy
tudás, a gondolkodás emelkedettsége s a magas nézőpontok Magyarországon,
sajnos, még nem olyan mindennapos dolgok, hogy ne volna különös öröm, ha
az ember olyan kitünő és erős egyéniséggel ismerkedhetik meg, akiben
megvannak mindezek a tulajdonságok, és az a nagyfoku lelki finomultság
is, mely ezek természetes kisérője.
– Igen, – felelt a grófnő, – a férjem nagyon jó ember, nagyon
nemeslelkü, igazi minta-ember, akinek csak egyetlen-egy hibája van, az,
hogy nagyon is komoly… hogy tulságosan sokat olvas. De ezen már nem
lehet változtatni. Mindig hiába kértem, hogy ne rontsa a szemét… Ő maga
se tudná megmondani, hogy mért olvas össze annyi ostobaságot… De erről
már nem tud leszokni.
A jeles iró egy kissé megrőkönyödött. Hirtelen nem tudott mit szólni.
– Önnek mindenben igaza van, – folytatta a grófnő, – egészen jól itélte
meg a férjemet. Igen, az a hibája, hogy nagyon is komoly.
– Ha más nem, – gondolta a jeles iró, – a grófnő mindenesetre meg fogja
bocsátani a felolvasásomat. Végre egy ostobaság, amelylyel a férje
legalább nem rontja a szemét!